Adamello Panther tollából

Adamello – ez a kellemesen csengő név komolyabban az elmúlt tél végén fészkelte be magát a gondolataimba. Természetesen nem volt ismeretlen, hiszen közel 15 éve tanulmányozom az alpesi irodalmat, néhány túra van is már mögöttem. Korábbi tervezgetéseim kapcsán már felmerült úticélként ez a dél-tiroli hegység, de magasabb szomszédai mindig elterelték a figyelmemet. Aztán áprilisban valaki egy internetes hegymászó fórumon erről a hegyről érdeklődött, s bár nem sokat tudtam hozzátenni érdemi információk tekintetében, egy esetleges közös túra reményében gondolkodás nélkül felvettem a kapcsolatot az ismeretlennel. Már hosszú ideje kerestem egy igazi havas-jeges, de nem túl nehéz háromezrest, ami egy magamfajta, viszonylag zöldfülűnek megfelelő bevezető lehet későbbi, komolyabb alpin mászásokhoz. Az Adamello minden szempontból ideálisnak tűnt, így hamar eldőlt, hogy ez lesz a nyári túrám célja.

Már csak az ötletadóval kellett megismerkednem. Korábbi társaim mostanában munka, gyermekáldás vagy egyéb okok miatt nem értek rá, ezért választottam az internetes társkeresést. Néhány e-mailváltás után létrejött az első személyes találkozás, ahol leendő társam, Gábor, felvázolta elképzeléseit. Mind Gábor, mind pedig a tervek szimpatikusak voltak. Két héttel az indulás előtt megismerkedtem a csapat többi tagjával is, aztán egyszer csak arra eszméltem, hogy az autóban ülök és Olaszország felé tartunk.

Az aggasztó időjárás-előrejelzés egy ideig megvalósulni látszott, de mire a napfényes Itáliába értünk, a fellegek elmenekültek és valóban a jelzőhöz méltó idő fogadott bennünket. Már a Brenner-hágóról ámulva gyönyörködtünk a Stubai-völgy végét koronázó havas háromezresekben, majd a Brenta égnek meredő hatalmas tornyai láttán végképp elállt a szavunk. Pedig mindez csak csekély bevezetője volt annak a látványnak, amivel az Adamello várt ránk. Az volt a tervünk, hogy egy hétre elegendő élelemmel, magashegyi ruházattal és mászófelszereléssel egy nap alatt felvonulunk a 3000 m körüli gleccserplatóra, ahol a 2-3 bivakház valamelyikét alaptábornak kinevezve könnyű csomaggal csillagtúraszerűen megmásszuk az összes, „kezünk ügyébe akadó” háromezrest. 4-5 napot szándékoztunk a gleccseren tölteni.

Az Adamello topográfiailag olyan, mint egy gigantikus polip. Középen egy 6-8 km átmérőjű pogácsaszerű gleccserplató emelkedik, átlagmagassága 3000-3200 m. Ez egyébként Olaszország legnagyobb összefüggő jégmezője. Ebből nyúlnak ki több irányba polip karjához hasonlatosan irgalmatlan hosszú hegygerincek, melyek nem ritkán a 3300 m-es magasságot ostromolják. A hegység gyalogos bejárásához talán egy egész hónap is kevés lenne.

A hegységet nem a klasszikus, északi útvonalon, hanem keletről, a Madonna di Campiglionál kezdődő Genova-völgyön keresztül közelítettük meg. A 18 km hoszzú völgyben autóút vezet, melyen napközben félóránként rendszeres autóbuszjárat közlekedik, habár az úton két személyautó sem fér el egymás mellett anélkül, hogy le kelljen húzódnia a másik elől. Extrémebb esetben a visszapillantó tükröt is be kell hajtani. Fél óra alatt sikerült magunkat felverekedni egy közbülső parkolóba, ahonnan csak útdíj ellenében mehettünk tovább egy néhány kilométerrel feljebb lévő másik parkolóig. Ott szerencsénkre segítőkész „közegekkel” találkoztunk, akik elárulták, tovább is mehetünk, de csak este 6 után. Ez jó hír volt, mert térkép szerint még messze volt az utolsó parkoló, és nem nagyon fűlött a fogunk extra 8 km gyalogláshoz a 30-35 kilós hátizsákokkal. Hatig volt még másfél óránk, amit pakolással és evéssel szándékoztunk eltölteni. Kezdetnek azonban egy műszaki mentést kellett eszközölnünk, mert majdnem sikerült hazavágnom Gábor autóját. Parkolás közben elkerülte a figyelmemet egy kőember, melyet szó szerint elgázoltam. Egy jókedvű turista pont a parkoló kellős közepére építette, alapját egy kb. 30 cm átmérőjű, vízben koptatott kerekded szikla képezte, erre tolattam rá. Szerencsére elég lassan mentem ahhoz, hogy komolyabb kár nélkül megússzuk, az autó viszont „megfeneklett”, csak emelő segítségével bírtuk kioperálni alóla követ.

A második sokkot akkor kaptam, amikor megláttam, mekkora lett a hátizsákom, miután (majdnem) mindent elhelyeztem benne, illetve rajta. Talán hat évvel ezelőtt volt rajtam utoljára 15 kg feletti súlyú hátizsák, úgyhogy a felmenetelt illetően rosszat sejtettem...

Mikor az óra ugyanúgy elütötte a hatot, mint én a kőembert, szabaddá vált az út a legfelső parkolóhoz. Hatalmas vízesések és az egyre tépettebb ősfenyves jelezték, hogy a magashegyek birodalmába léptünk. Ha pedig ezzel kapcsolatban maradt volna még kétségünk, azt eloszlatta az a néhány szerpentinkanyar, ahol egyesbe kellett visszaváltanunk, mert kettesben nem bírt felmenni az 1600 cm³-es motorral hajtott 75 lóerős autó...

Újabb fél óra kocsikázás után végre sikerült elérnünk a legfelső parkolót 1600 m-en. Némi keresgélés után megtaláltuk társaink üres (és nyitott) autóját, ők már reggel odaértek. Mivel telefonjaink térerő hiányában nem működtek, papíron hagytak üzenetet, miszerint elindultak felfelé a tervezett utunkba eső két menedékház valamelyikébe, ahol másnap délelőtt 11-ig vártak minket is. Hogy melyikbe, azt nem tudtuk, mivel nem beszéltük meg előre, meddig menjünk, nem tudtuk, pontosan meddig tart az autóút. A Mandrone-ház 2440 m-en, a Lobbia Alta-ház pedig 3100 m-en van. Gáborral gondolkodtunk erősen, vajon meddig tudtak felmenni a kettő közül, de az órára nézve hamar beláttuk, hogy a mi aznapi célunk egyesélyes.

Fél nyolckor aztán eljött az igazság pillanata, tovább már nem tudtuk halogatni az indulást. Valahogyan beletornásztuk magunkat szörnyűséges méretű hátizsákjainkba, mert a klasszikus módon nem igazán sikerült felvennünk őket. Néhány bizonytalan lépést követően a helybeliek csodálkozó pillantásaitól követve elszánt arccal rontottunk neki a turistaútnak. A 800 m szintre másfél órát adott az útjelző tábla. Púpjainkat figyelembe véve este 10-re kalkuláltuk az érkezésünket a menedékházba. Rendesen elbíztuk magunkat... Az elején viszonylag jó tempóban haladtunk felfelé, ami bennünket is meglepett. Ahogy ritkult a fenyőerdő, úgy tárult fel előttünk a völgy végén szinte torlaszként emelkedő irtózatos dupla völgyzáró fal. A fenti glecccserplatóról két gleccser ereszkedik le, melyek a Lobbia Alta 3000 m feletti hármas csúcsát két oldalról ölelik körül, majd mindkettő egy-egy több száz méter magas sziklaletörésben végződik, melyet vadul zúgó vízesések szelnek keresztül-kasul. Félelmetes, de egyben lenyűgöző látvány. Eredetileg e két gleccservölgy egyikén szerettünk volna felmenni a platóra. Így élőben látva a bal oldali nem volt túl bizalomgerjesztő, inkább a járhatatlanság határát súrolta, ezért azt helyből kizártuk.

Egyelőre azonban még az alsó menedékház elérésével kapcsolatban is kezdtek kétségeink támadni viharos sebességgel fogyó energiánk miatt. Eléggé lelassultunk, érezhetővé vált a hosszú vezetés, az egész napos nem megfelelő táplálkozás, a közepes edzettség és a magasság együttes hatása. Még útközben tervezgettük Gáborral, hogy mivel töltsük azt a 2-3 napot, amivel a többieknél tovább maradhatunk, mivel hosszabb szabadságot vettünk ki. Akkor lazán felvetettem, hogy „legfeljebb lenyomjuk a Presanellát, az úgyis közel van”. Azt tudtam, hogy 3558 méterével 19 m-rel magasabb, mint maga az Adamello, de gondoltam, ha az Adamello menni fog, akkor a Presanella is. 2200 m körül, amikor ránk ereszkedett az éjszaka és holdvilágnál vonszoltuk magunkat az elérhetetlennek tűnő menedékház felé, át kellett értékelnem könnyelmű kijelentésemet. Gábor enyhén cinikusan meg is jegyezte, hogy „aztán nehogy a Mandrone menedékház nyomjon le minket...” A Presanella „lenyomása” a túra folyamán még többször szóba került... A félhold sejtelmes fénye, valamint az egyre fenyegetőbb, a völgyet kékes színűre festő zivatarfelhő közeledő villámai szinte túlvilági, feszült, mégis lebilincselő látványt teremtettek. Mire ¼ 12-kor holtfáradtan beestünk a Mandrone menedékház ajtaján, már síri csend és sötétség honolt. Nem akartuk felverni az egész házat, ezért a lábujjhegyen főzőtt zacskós leves és némi egyéb táplálék elfogyasztása után az emeleti folyosón tértünk nyugovóra. Másnap reggel hamar kiderült, hogy négy társunk: Andi, Zsolt, Tomi és András is csak eddig a házig jutott, bár nekik egy órával kevesebb idő is elég volt ehhez. Kölcsönösen örültünk egymásnak és a találkozásnak, ismét együtt volt végre a „Parittyák” csapata.

Gyors kupaktanáccsal elfogadtuk Gábor javaslatát, hogy iktassunk be egy nap pihenőt és csak azután nyomuljunk fel a gleccserre. Mindenkit megviselt az előző napi nagy málhás felmenet, Gábort és engem talán legjobban. A többiek szívesen továbbmentek volna, de nem erőltették a dolgot. Végül is két fáradt ember úgyis csak hátráltatná a csapatot. Így aztán reggeli után bejelentkeztünk a gondnoknál még egy éjszakára, aki nagyvonalúan semmit nem számolt fel, amikor megtudta, hogy a folyosón aludtunk. Viszont következő estére szoba árában adta ki a winterraumot, amiben, ha szűkösen is, de mind a hatan elfértünk. Valamit valamiért...

Nem akartuk a pihenőnapot tétlenül eltölteni, egy könnyebb akklimatizációs, amolyan „átmozgató” túra senkinek sem volt ellenére. A Payer-csúcsot szemeltük ki, ami 3058 méterével a Mandrone-ház mögött emelkedő szaggatott hegygerinc legmagasabb pontja. Reggeli után felkerekedtünk. Nem rohantunk, élveztük a remek időjárást, a csodás tájat. Sokszor megálltunk pihenni, fotózni. A gerincen szomorú látvány fogadott bennünket. Mint Dél-Tirolban oly sok helyen, az Adamello-hegységben is véres harcok folytak az I. Világháború idején. Az egykori fedezékek, lövészárkok romjai sok helyen láthatók, így a Payer-csúcs körül is. Szörnyű belegondolni, hogy ezen a gyönyörű helyen emberek ezrei ontották egymás vérét.

A gerincen jól kiépített, létrákkal felszerelt úton könnyűszerrel értük el a csúcsot, mely a Monarchia kiváló térképészéről, a Spitzbergák felfedezőjéről, Julius Payerről kapta nevét.

A menedékházban már vártak ránk a jól megérdemelt sörök. Ezektől megvilágosodva elkezdtük megvizsgálni a másnapi felmenet lehetséges útvonalát. A ház teraszáról jól látszott a ránk váró rettenet. A Lobbia Alta és a Mandrone csúcsok között kúszik lefelé a Mandrone-gleccser, felette a jégfennsík széle is látszik. A gleccser nyelve ma pontosan a völgyzáró fal tetejénél ér véget, ahol mint egy vízierőműből, úgy szakad ki belőle a gleccserpatak, majd dübörögve zuhog tovább a völgyzáró falon keresztül lefelé a Genova-völgybe. Zúgása az egész völgyet betölti. Ezt a természeti csodát jobbról megkerülve a háztömbnyi kövekből álló morénán keresztül vezet az út a gleccserplatóra. Messziről nem is tűnt olyan vészesnek, de hát valahol csak el volt ott rejtve az a 600 m szint... Egyszer csak fokozott aktivitásra lettünk figyelmesek. Beindult a teherfelvonó, és a háziak talicskával kezdték el behordani a völgyből tömegével érkező hátizsákokat, melyek méretben és súlyban a mieinknek nyomába sem érhettek. Megvető pillantásokkal sújtottuk a bő órával később érkező tulajdonosokat. Két csoport volt, az egyikről néhány nappal később megtudtuk, hogy stubai-völgyi hegyivezetők...

Miután másnap reggel ismét konfrontálódtunk saját zsákjainkkal, pillanatra elgondolkodtunk, hogy talán mégsem akkora badarság az a teherlift. De hamar elhessegettük a gondolatot, mert hát nem vagyunk mi holmi papírkutyák, akik még az Alpokban is műserpákkal cipeltetik a felszerelésüket.

Szokás szerint nem kapkodtuk el az indulást, utolsóként hagytuk el a menedékházat. Az idő pazar volt, a menedékház gondnoka pedig az elkövetkezendő 3 napra is magas légnyomást, ezáltal további jó időt jósolt. A ház után helyes kis fapallók vezettek át egy vízzel borított füves mélyedésen, majd kisebb tengerszemek következtek. A vízben tükröződő havas csúcsok már-már giccses képet nyújtottak. Az idill hamar véget ért, amikor elértük a moréna alját és megkezdtük a monoton menetelést felfelé az ingatag sziklákon. Nehézkes lépéseinket mindvégig a Presanella szúrós tekintete kísérte, s minél feljebb értünk, annál szörnyűbbnek tűnt a mérete.

Röpke néhány óra és egy, a számomra eléggé hajmeresztő, meredek, omladékos törmeléklejtőn végrehajtott traverz után lábaink végre a hőn áhított gleccsert tapodták. Az Öreg és a Kisember pasterzei kalandja óta tudjuk, hogy ilyen helyen kötelbiztosítással illik közlekedni. Bekötöttük hát magunkat két hármas partiba és elindultunk felfelé az egyelőre enyhe lejtésű, a törmeléktől piszkosszürke színű jégfolyamon. A repedések, kisebb hasadékok mind jól látszottak, a hó már régen elolvadt a jégfelszínről. Otthon az indulás előtt az időjárással kapcsolatban a legrosszabbra is fel voltam készülve, a három rétegű, lélegző anyagból készült kesztyű is ott lapult a hátizsákom mélyén. Ehhez képest a rövidujjú pólóban is melegem volt, kegyetlenül tűzött a nap. Feljebb érve kiszélesedett a jégfennsík. Középen a Corno Bianco 3434 m-es szikla- és jégpiramisa osztja ketté a jégmezőt. Balra tőle a gleccser szélesebbik nyelve folytatódik az Adamello előtti felső jégmező irányába, jobbra pedig egy kisebb ág nyílik egy másik jéggyűjtő medencéhez, melyet a Corno Bianco észak felé lefutó gerince zár le. Ezen át vezet a 3149 m-es Brizio-hágó a Garibaldi menedékház felé, amely egyben az Adamello normál útjának alsó szakasza is. Valahol ott fent, a hágó alatt néhány méterrel lapult a sziklák közt megbújva úticélunk, a Zanon-Morelli bivakház, elkövetkezendő 3 napunk alaptábora. Addig azonban egyre keservesebb „út” várt ránk. Most kezdte megbosszulni magát a késői indulás. 3000 m fölé érve összefüggővé vált a gleccsert borító, nemrég hullott hóréteg. A perzselő délutáni napsütésben rohamosan olvadt, szinte mocsárrá változtatva a csekély lejtésű jégfelszínt. Mint egy labirintusban, úgy kerestük a hatalmas tócsák között hálószerűen futó jégbordákat, melyeken viszonylag száraz lábbal lehetett közlekedni. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb lett az ilyen jégborda, néhol 3-4 méternyit kellett gázolni a hol bokáig, hol térdig érő latyakos vízben. Ilyen terepen 30-35 kilós hátizsákokkal közlekedni finoman szólva kimerítő. Erőnk és türelmünk egyaránt fogytán volt már, s amikor egy balul sikerült lépés után térdig merülve a kamásli tetején át a bakancsomba hatolt a jeges áldás, feladtam a további kerülgetést. Már csak az számított, hogy ha kell, toronyiránt, de végre elvánszorogjak valahogy addig a bivakházig. Társaink a gyorsabb kötélpartiban talán már fent is voltak, mi rendesen lemaradtunk, már nem is láttuk őket. Szenvedésünket fokozandó, a házig még le kellet küzdenünk egy ca. 20 méternyi hólejtőt, melyet állapotunknak megfelelően igen meredeknek értékeltünk. Hogy a végére is maradjon csattanó, a hólejtő egy még meredekebb törmelékfalba vezetett, amit csak a szentlélek tartott össze. Vagy néha az se. Kellően emelkedett adrenalinszinttel azért ezen is felverekedtük magunkat, bár igencsak el voltunk hűlve azon, hogy ezt a sitthalmot turistaútként tartják számon.

Ott álltunk hát végre a hőn áhított szállásunk előtt. Helyes kis fémkunyhó a sziklafalba tapasztva, benne 3 db háromeletes ágy, felette hajmeresztően álló sziklatűk kusza sokasága. Bár csak hatan voltunk, így is elég szűkösnek találtuk, de hát egy bivakháznak menedéket kell nyújtania, nem pedig kényelmet. Gyorsan be is költöztünk és nekiláttunk kimerült szervezetünk táplálékkal történő feltöltésének. Egykori barakkok maradvány faanyagából rakott tűznél megkezdtük az elázott ruhaneműk szárítását. Még 10 perce sem voltunk fent, amikor kisebb robajjal elszabadult az az alattunk lévő törmeléklejtőből 3-4 darab hűtőszekrény méretű szikla, nagyjából pont ott, ahol az előbb felfelé vánszorogtunk. Egyedül én tudtam a dologra hangosan reagálni, de azt most itt inkább nem írnám le...

Egész napos kínjainkért a felhők valami hihetetlen színjátékkal jutalmaztak bennünket, mielőtt holtfáradtan bedőltünk volna hálózsákjainkba. Másnap a reggeli napsütésben fürdőző Corno Bianco csúcsa nézett be a résnyire nyitott ajtón. Nem voltunk túlpörögve, senkinek sem akaródzott elhagyni a bivakkunyhó kényelmét. Passzivitásunkat ráfogtuk még mindig igen nedves ruháinkra, legfőképpen bakancsainkra. Ismét begyújtottuk a tüzet, majd a kellemes napsütésben folytattuk az előző este megkezdett intenzív táplálkozást. Folyamatosan olvasztottuk a havat a teához, leveshez. Dél körül azért beláttuk, hogy valami könnyebb túrát illene tenni, ha már itt vagyunk. Kézenfekvő volt a szomszédos Corno Bianco, mindössze 300 m szint, délutánra pont elég is lesz. Nagy nehezen felkerekedtünk és kb. másfél óra alatt elértük a csúcs alatti kis hágót, ami szintén az Adamellóra vezető normál út része. A legfelső szakasza egy 45 º körüli meredekségű hófal, itt-ott elővillanó tükörjéggel vegyítve. Első komoly gleccsertúrám lévén ez már kezdte kimeríteni a kaland fogalmát... A csúcs szintben nem lehetett messzebb, mint 15 m, de a hágó utáni ingatag és töredezett sziklagerinc nem tűnt túlságosan hívogatónak, így inkább letettünk a csúcstámadásról. Ehelyett újabb órányi heverészés és nassolás következett, csak hogy meg ne szakítsuk az eddigi ritmust. Közben persze megnéztük magunknak a következő napra tervezett Adamello csúcsmászás útvonalát. A hágóból jól látszott az Adamello északi fala, amit röviden egy szóval tudnék jellemezni: brutális. A néma csendet csak egy hatalmas kőomlás robaja törte meg, ami a szemben lévő hegyoldalról szakadt le, és kb. 2,5 km távolságból is elég rémisztő hangja volt. Legalább egy percig hullottak alá a kövek, és a porfelhő még percek múlva is ott lebegett a hegyoldal fölött. Visszafelé a meredek hófalon leszúrt jégcsákányból biztosítottuk egymást. Útközben kifigyeltük, hol csordogál némi olvadékvíz, hogy ne kelljen hóolvasztással fecsérelni az időt. A bivakházhoz visszaérve ismét a táplálkozásé lett a főszerep. A desszertet már a hágóban fogyasztottuk el, a közeledő naplementében gyönyörködve. A rohanó gomolyfelhők játékának köszönhetően hol az Ortler, hol a Bernina bukkantak fel a távolban. Varázslatos élmény volt.

Következő reggel végre ránk virradt a nagy nap: az Adamello csúcstámadás napja. Sokat tanakodtunk, milyen útvonalat válasszunk. A normál út gyakorlatilag a bivakházunk előtt vezet, az előző nap bejárt Corno Bianco megmászása után egy széles gleccserplatót (Pian di Neve) keresztezve jut el az ember az Adamello törmelékes sziklatömbjéhez. Ebben a verzióban a Corno Bianco miatt van extra 300 m szintemelkedés, mivel az utána következő gleccserplató jóval alacsonyabban fekszik. Emiatt nem volt túl szimpatikus az útvonal, annyira nem voltam kirobbanó formában, hogy jól essen ennyi plusszmunka. Szerencsére nem én voltam az egyetlen, aki így gondolkodott, úgyhogy egy másik verzió mellett döntöttünk, ami balról megkerüli a Corno Bianco tömbjét. Távolságban ugyan hosszabb, de alig emelkedik.

Ismét nem kapkodtuk el az indulást, 8 körül sikerült felkerekednünk. A reggelre keményre fagyott, göröngyös hófelszínen kicsit nehézkes volt a járás, de még mindig sokkal jobb volt így, mint a délutáni melegben felolvadva. Most először volt szükségünk a viharkabátokra, metsző szél fújt. Amint azonban megkerültük a Corno Bianco tömbjét, annak szélárnyékába kerülve ismét megválhattunk a kabátoktól.

Közeledve az Adamello előtti felső gleccserplatóhoz a jégfelszín egyre meredekebbé, egyszersmind egyre szabdaltabbá vált. A meleg miatt keresni kellett a hóhidakat, ami kicsit lassította a haladásunkat. Szerencsére itt-ott voltak nyomok, amik segítettek, hogy baj nélkül átjussunk a veszélyesebbnek tűnő szakaszokon.

A plató hatalmas méretei mindannyiunkat lenyűgöztek. Olyan érzés volt ott menetelni, mintha egy antarktiszi expedíció résztvevői lennénk. Az ember automatikusan elkezdte magában dúdolni a Delta főcímzenéjét... Már csak néhány száz méterre voltunk a csúcstömbtől, amikor láttunk egy csapatot lefelé jönni. Biztosan nem reggel 8-kor indultak...

Egy meredek hólejtő leküzdése után mi is odaértünk a sziklás szakaszhoz. Felnézve a továbbvezető útra inkább tűnt elrettentőnek, mint hívogatónak. Instabil sziklák halmaza volt, amolyan „törmelékes lépcsőház”. De hát mit volt mit tenni, más út nem vezetett a csúcsra, az Alpesek világa már csak ilyen. Akinek nem tetszik, menjen felvonóval, olyan helyre, ahol van. Néhány perces sziklamászás után egy kisebb hómezőre jutottunk, ami már közvetlenül a csúcskereszthez vezetett. Az út egy pontjáról elég „mélyreható” betekintést nyertünk az északi falba, gyengébb idegzetűek ott alighanem nyugtatóhoz nyúlnak. Egyszerűen félelmetes. 13:40-kor végre elértük a 3539 m-es csúcsot. Megkongattuk a kis harangot, ami a csúcskereszt mellett egy háromlábon függ, majd elkészültek a kötelező csúcsfotók és gratuláltunk egymásnak. Úgy döntöttünk, hogy a csúcs-csokit kicsit lejjebb fogyasztjuk el, a szélárnyékban a sziklák között sokkal kellemesebb volt az idő. Az óra hőmérője árnyékban 28 fokot mutatott... Nem is nagyon akaródzott lefelé indulni, minden pillanatot kiélveztünk, ritka az ilyen nyugodt időjárás az Alpokban.

Körülbelül háromnegyed órás heverészés után nagy nehezen csak elindultunk. Visszafelé egy másik, a felmenetitől eltérő útvonalvariációt választottunk. Amint elértük a gleccsert, balra kanyarodva egyenesen a Corno Bianco felé vettük az irányt, a normál utat követve. Mindenkinél kezdtek jelentkezni a napszúrás enyhe tünetei, az utolsó meredek emelkedő már kimondottan rosszul esett. 16:00 óra körül értük el a keskeny hágót, amit előző nap a délutáni bemelegítő túra keretében már egyszer megmásztunk. Innen a jól ismert úton haladtunk, először a meredek hófalat leküzdve, majd tovább az egyre lankásabbá váló gleccseren, végül mindenféle imákat mormolva fel a bivakházhoz vezető törmeléklejtőn. Kellőképpen eléhezve és kiszáradva csak a táplálkozás és a meleg hálózsák lebegett a szemem előtt. Nem is húztuk soká az időt, még bőven világos volt, amikor már csak az elgyötört arcok látszottak ki a hálózsákokból. Az égbolton aggasztónak látszó felhők vonultak, úgy tűnt, változni fog az idő. Még volt egy teljes napunk, mielőtt a társaság nagyobb részének hazafelé kellett vennie útját. Én még első nap felfelé jövet kinéztem egy gyönyörű csúcsot, egy hatalmas jégkupolát, amit érdekes formája és mintázata miatt csak „Fókabébi”-nek neveztünk, mivel egy kiterült fókabébire hasonlított.

Nagyon szerettem volna megmászni, de a három nap 3000 m felett nem múlt el nyomtalanul. Szervezetem kimerült, nem akaródzott már küzdeni a célért. Csak egy jóízűt szerettem volna végre enni, kezdett elegem lenni a zacskós ételekből és a pezsgőtablettás vitaminitalokból. A többieket sem villanyozta fel túlságosan a Fókabébi, nekik inkább egy jó kis Brenta-klettersteigre fájt a foguk. Végül abban maradtunk, hogy kivárjuk, mit hoz a másnap időjárás szempontjából.

Ennél verőfényesebb napsütést nem is hozhatott volna. A rossz időre immáron nem tudtuk ráfogni a megfutamodást, mégis úgy döntöttünk, hogy lemegyünk. Lelki szemeink előtt lebegett a völgy illatos fenyőerdeje, a dús füvű, zöld rétek már vártak ránk. Összepakoltunk hát és fájó szívvel búcsút mondtunk a bivakkunyhónak. Nem akartuk magunkat még egyszer átverekedni a mocsáron, ami azóta még sokkal rosszabb állapotba került, ezért előbb szintben, majd egy kisebb emelkedőt leküzdve átkeltünk egy laposabb hegygerincen, és egy völggyel lejjebb kezdtük meg az ereszkedést a fővölgy felé. Így viszonylag hamar elhagyhattuk a gleccsert, bár a törmeléklejtők nem mindig keltették a biztonságosabb útvonal benyomását. Közben minduntalan bele-belebotlottunk a „fehér háború” szomorú emlékeibe: lőszerek, távíróhuzalok, szögesdrót. Ez nem sokat segített a hazautazás miatt amúgy sem túl emelkedett hangulatunkon.

Kora délután értük el a Mandrone menedékházat, ahol ismét összefutottunk az osztrák hegyivezetőkkel. Megint következett a már megszokott hátizsák-felemelősdi, mindenki ki akarta próbálni, mennyit nyomhatnak az általunk cipelt „csigaházak”. Mi eközben ittunk a túra sikerére, s térerő híján a menedékház vonalas telefonján megnyugtattuk az otthoniakat, akik már napok óta semmit sem tudtak rólunk. Bár csábított a ház kényelme, mégis újra felmálháztunk, és a völgy felé vettük utunkat. Mivel mi Gáborral felfelé az útnak ezt a szakaszát jórészt már sötétben tettük meg, az újdonság erejével hatott ránk a táj. Bizton állíthatom, hogy a Val di Genova az Alpok egyik legszebb völgye. A méretei ezúttal is lenyűgöztek, azt hittük, sosem érünk az aljára. Lehet, hogy csak a fáradtság miatt volt, de a lefelé út sokkal hosszabbnak tűnt, mint a felmeneti. A pokolba vezető út sem lehet ennél hosszabb – legfeljebb sokkal csúnyább.

A végtelennek tűnő út végén persze újabb vendéglátóipari egység várta porzó veséinket. Szerencsére az ajtóban tornyosuló gyönyörű berni pásztor legalább a kerthelyiségben engedett minket helyet foglalni, így hamarosan jófajta olasz sörrel olthattuk szomjunkat. Ez meg is tette hatását, gyorsan oldódott a nyelvünk. Jó külföldi módjára nem túl halkan tettünk néhány (elismerő) megjegyzést a szomszéd asztalnál ülő pásztorra, aki piaci sportcipőben, farmerben, pólóban, kezében egy szál bottal úgy otthagyott minket a lefelé úton, mintha álltunk volna. Úgy gondoltuk, hogy egy olyan völgyben, ahol a menedékházban is csak „Ungheresi”, azaz „magyarok” néven vezetik a számlánkat, megengedhetjük magunkat, hogy véleményünket saját nyelvünkön ne rejtsük véka alá. Akkor esett le csak hangos koppanással az állunk, amikor egy poénunkat követve a pásztor elmosolyogta magát. A döbbent csendet ő törte meg, amikor közölte, hogy „kicsit beszél magyar”. Hamarosan kiderült, hogy Erdélyből érkezett, vendégmunkásként dolgozott egy helyi gazdánál. Tartalmas beszélgetés kerekedett az életről, munkáról, magyarságról, országhatárokról, ami mindnyájunkat mélyebb elgondolkodásra késztetett.

Búcsút véve a pásztortól visszaballagtunk a kocsikhoz, ahol rituálisan felfaltuk az összes maradék ennivalónkat. A fáradtság hamar nyugovóra kényszerített bennünket. Éjjel csak a hálózsák választott el a patag zúgásától, a fenyőerdő átható illatától és az égbolton ragyogó ezernyi csillagtól. Álmomban csak egy dolog nem hagyott nyugodni: vissza kell térnünk, hogy lenyomjuk a Presanellát...

Másnap délelőtt a Brenta lábánál egy újabb lakmározás keretében búcsúztunk társainktól, akiknek viszketett a tenyere egy jó kis klettersteig után. Mi Gáborral Ausztria felé vettük az irányt, hiszen volt még két napunk. A Malta-völgyet vettük célba, hogy egy kicsit körülszaglásszunk az Ankogel és a Hochalmspitze környékén. Olyannyira jól sikerült, hogy egy hónap múlva már az egész csapat a Hochalmspitzére tartott. De az már egy másik történet.

Túra időpontja: 2004. július 24-31.
Résztvevők: Bedőcs Zsolt, Erdélyi Tamás, Kerekes Andrea, Pintér Laci, Varga Gábor, dr. Zilahy Andris