Alpok 2005

Az alábbi beszámoló a Parittyák Alpesi túrájáról szól, amelyet 2005. július 30-a és augusztus 8-a között Olaszországban követtünk el. 3 hegységben járunk változó sikerrel, Adamello-hegység, Tengeri Alpok és Vallisi-Alpok Monte Rossa Hegycsoport. Köszönet a társaságnak, hogy a nehézségek ellenére is jókedvű és testileg-lelkileg erős tudott maradni: Gárdonyi Réla, Gárdonyi Marci, Pintér Badile Laci, Dr Zilahy Andris és jómagam, Varga Gábor. Az Opel Zafira, amely 10 napon át nyögte a felszereléseinket, pakolási kultúránkat, szagunkat. Tűrte a közel 4000 km utat hegynek-völgynek.

Monte Rossa 2005 A Vörös-hegy, amely nehezen hagyta magát

Laci tevékeny megjelenése a társaságunkban a gleccseres hegyek irányába mozdította az érdeklődésünket. A Wallisi-Alpok svájci oldalára, Saas Grund környékére terveztük első körben a túrát. Bele is öltünk sok munkát és pénzt az előkészületekbe, mígnem a várható költségek becslése ki nem hozta a 112.000,- Ft-os eredményt per koponya. Kopp! Két héttel az indulás előtt egy közös szarvas-áldos főzés, jégcsákánnyal szeletelt ananász és több üveg bor hatása alatt áthelyeztük a túrát a Monterózsi déli felére, a Gresonney-völgybe. Az Olaszországi árak 2/3-a Svájciakénak. Akklimatizációnak a Montemoro-hágóból induló Zerge-utat (Via del Camosci, 3000-es gerinc vándorlás, II-es szikla, klettersteig, és klasszikus gleccserutak váltakozó keveréke), nagy túrának a Gnifetti- 3611 m, és a Sella-3585 m turistaházakból elérhető csúcsokat tűztük ki: Vincent-piramis 4215 m, Parrot-spitze 4436 m, átmenet a Passo del Naso-n 4150 m, a Sella-házba, és onnan a Castor 4228 m. Harmadik és távolról sem utolsó útvonalterv-módosítás egy héttel az indulás előtt, a Mátrában rendezett bemelegítő-túrán történt, amikor az akklimatizációs túrát áttettük az Adamelló-hegységben a Presanellára 3558 m. A Via del Camosci ugyanis csak vezetővel járható, mármint a neten fellelhető leírások alapján. Várható technikai nehézsége mellett esetleg tájékozódni is nehéz lehet. A Presanellát tavaly már egyszer le akartunk nyomni, de a helyszínen kiderült, hogy szó se róla. Túl nagy falat. Lásd Andi és Laci 2004-es Adamello leírásait. Égbeszökő, tornyos mellékgerincei viszont mágnesként vonzották szemünket és vágyainkat.

Július 30-a, szombat, első nap: Indulás!

A találkozót, pakolást, mint logisztikai problémát hamar letudtuk, és a Győrszentiván közelében bekövetkezett jobb hátsó defektet leszámítva igazán jól haladtunk. Délután 4 óra körül értünk át a Brenner-hágón. Napfényes Itália helyett hideg Itália fogadott, de a Zill-völgyi Alpokra szép rálátás volt. Egyszer majd oda is eljutunk. Útközben a túra többi résztvevőjével is jóváhagyattuk a Presanellát, mint akklimatizációs túrát. Sajnos még 30 km-rel Madonna di Campiglio előtt ránk esteledett, sötétben kellett hát táborhelyet találni. A 40.000-es Adamello térkép itt a völgyben még jól használható, könnyűszerrel megtaláltuk a Nambrone-völgy leágazását Madonna di Campiglio-tól délre 7 km-re, S. Anton falu után. Az 1. világháborús úton - amilyeneket már sokat láttunk - a Rif. Nambrone házon túl, 1400 m-en lévő kis tisztásig autóztunk, ott felvertük a két sátrat (esőre ugye nem is gondoltunk, á dehogy, csak ki tudja??? ) és a hosszúlábú pókokkal kevert magas fűben álomra hajtottuk fejünket. Egy közeli romos házban is alhattunk volna, mert íme, az olasz hegyek alja tele van ilyenekkel, de egy 80 kg-os kaukázusi medveölő kutya finoman megkért minket, hogy inkább mégse. Keletre a Brenta-Alpokban villámlott folyamatosan, de itt csillagos volt az ég a fejünk felett. Ugye emlékszünk még a Gran Sasso előtti éjszakára?

Július 31-e, vasárnap, második nap: Légy oly nedves!

Úgy döntöttünk, hatékonyak leszünk. Reggel a felső parkolóba autózunk: 2120 m, Rifuggio Laghi di Cornisello-ba. Ott kiadós reggeli, nagypakolás. 2 óra gyalogút a Rif. Ámola G Segantini házig 2373 m. Bemelegítésnek belefér még egy kisebb, gagyi 3000-es csúcs délutánra. Holnap hajnalban nincs mese, vége minden cicónak, nincs kecmec, LENYOMJUK A PRESANELLÁT, hiába fenyeget cakkos gerinceivel. Reggeli közben a felkelő Nap, a gomolygó felhők és a szembeni Brenta-Alpok káprázatos fényjátékot produkáltak. Alig voltunk 2000 m-en mégis rémisztőnek tűnt a völgy mélysége, amelyből felautóztunk ide. A köbméteres kőasztalon reggelizve Laci realizálta, (és választékos káromkodások közepette tudtunkra is adta) hogy a vajkészletének fele valóban vaj, nem pedig dobozos mini-rámamargarin, tehát már a csomagtartóban megolvadt, és szétkenődött. Lassan összeállt a kishátizsák, amely a 2 napra szükséges cuccot tartalmazza. Csak az volt a meglepő, hogy a zsákok túlzott nagysága ellenére a csomagtartóban maradó és az utastérbe behajigált holmi mennyiség sem csökkent számottevően. Elindultunk a Malaga Ploze útján, itt valami hegyi kerékpáros túra felső állomása lehetett, táblák, szalagok és egy tűzoltó kocsi. A megafonból bántóan sugározták a kereskedelmirádiós lármát. Alattunk a Cornisello-tavak feltűnő világoskék színükkel. Közben arról beszélgettünk, hogy mennyire hasznos dolog a túrabot. Megállapítottuk, hogy 25%-ot vesz át a lábak terheléséből, kiadós izomlázat okozva a vállakban. Néhány kanyar után elhagyott, leszerelt kötélvasút végponti oszlopa, és gépháza csúfítja a környezetet. Fekete-tó 2280 m: Pazar kilátás a reggeli égboltot hasító Brentára. Megkezdtük a kapaszkodást a Mdr. Dell Uomo hágóra 2350 m, onnan már látszania kell a célnak, a Segantini-háznak, amely a másik völgyben van. De nem láttuk, mert nyakunkba szakadt az eső, meg a jég. A házhoz vezető út egy-két jelentéktelen hepehupától eltekintve szintben, nagy ívben megkerüli az Amola-völgy északi mellékágát. Elvileg most pont szemben kéne látszania a Presanellának és a holnapi utunknak, de a kilátás csak a pár méterre lévő vizes fűcsomóra korlátozódik. A jég is akkora erővel esik, hogy már fáj. András ért elsőnek a házba, olyan küllemmel, hogy a személyzet szó nélkül belétöltött egy stampó ingyen grappát. A hátizsákjaink beáztak, a feltűzködött botok, jégcsákány miatt ugyanis nem védte a poncsó. Így ment füstbe a gagyi 3000-es délutáni megmászása. Helyette ismerkedtünk a szárítószobával, szarvas-raguval, grappával, és az idei nyár felfedezettjével a pollenti-vel, azaz a puliszkával. De ennél is lényegesebb, hogy találtunk egy megszállott gleccservadászok által íródott könyvet, amelyben 20.000-es hihetetlen pontos térkép volt. 5 m-es szintvonalköz. Nos, világossá vált, hogy a tavalyi Adamello térkép teljesen hasznavehetetlen: a felszíni terepformák felismerhetetlenek. A Kompass kiadóra meg jöjjön rá a lábrázás, hogy ilyen primitív térképet forgalmaz. Memorizáltuk az utat, és a száradó félben lévő hálózsákjainkba hertelenkedtük be magunkat.

Augusztus 1-e, hétfő, harmadik nap: Ezt bebuktuk.

Presanella, 3556 m, keleti normál út, 1180 m szintemelkedés, 4:15 óra, PD nehézség. Az út a Segantini-ház völgyében hosszan Ny-ra megy. Elmellőz, illetve lekeresztez 3 db néhány 100 m-esre fogyott gleccser-roncsot, és fel a Bocchetta di M. Nero, 3078 m re. A következő völgy északi oldalán kitartóan emelkedik, egy sziklás-mászós felszökés 3200 m után a Nadris gleccserre ér, és délről közelíti meg a csúcsot, érintve a Bivacco Presanella Orobica-t 3382 méteren. Ez a nagy terv.

Idén szigorúan vesszük a korai felkelést, ez ugyanis a korábbi túrák során okozott némi kellemetlenséget. Szerencsére Marci személyében ideális reggeli-felkeltő emberre találtam. Pitymallat előtt fagyos főzőcske a hütte teraszán. Laci - látva, hogy a félig megmelegített rakott káposzta konzervemet eszem - fejcsóválva jegyzi meg, hogy az étkezési szokásaim semmit sem közeledtek a normálishoz tavaly óta. Három partiból harmadiként indulunk. Jól haladunk, az út felkanyarog egy 50m magas oldalmorénára, és annak tetején közelíti meg a legfelső völgylépcsőt. Sorban beazonosítjuk a gleccservadász könyvben látott hó/jégpacákat, minden a helyén van, jó előre látszik a Bocchetta di M. Nero, 3078 m magas hágó. Jól haladunk, 11-re fent lehetünk a csúcson. Erősen felhős az ég, de nincs annyira intenzív gomolyképződés. Nagy jég-gyalulta táblás-rögös területre érkeztünk, egy 20 m magas domború hátú sziklalépcsőn öten öt felé próbálunk szerencsét. Talán megszabadulunk a törmeléktől? Nem, a táblák felett további vízjéggel kevert törmelékmező alatt oldalazunk. Az első parti pár száz méterre előttünk megkezdi a 3. gleccseren való felmenetet (először kell hágóvas- jégcsákány- kötél) és hamarosan eléri a hágó alatti törmelék kuloárt. Mozgásukból látszik, hogy szenvednek a terep miatt. Az utolsó egy lépésével kőomlást indított el, amely hosszú perceken át zuhogott, pattogott a jégen, és végül az úton tartózkodók előtt-mellett néhány méterrel szétterült. Nofene! Pár lépéssel az előtt, hogy András és Laci beérte volna a hezitáló 2. partit, újabb közjáték: András ment elől, éppen továbblépett egy 30-40 kilós szikláról, amikor az leszakadt, és közvetlen közelről Laci lába szára felé gurult. Laci máig megmagyarázhatatlan reflexszel páros lábbal felugrott, rá a guruló kőre. Ekkor a kő megállt Lacival együtt. Laciban meg az ütő. Pont egy csatornalefolyó-szerű jéglyukat kerültem meg, amikor ismét kőomlás volt, kisebb, de pont felénk jött. Hamar fedezékbe ugortunk.

A helyzet az volt, hogy egy pár száz méter széles 30..40 fokos vízjégmező aljában tartózkodtunk, amely feletti gerincből potyogott a kő. Sajnos nem szálban álló kőzet alkotta a hegyet, hanem változó állagú törmelék, vagy ahogy mi neveztük: sitt, amelyet az tart össze hegyként, hogy fagy. De most nem fagy, hanem 15 fok van. A másik parti vezetője választékosan ecseteli, milyen sérüléseket lehet szerezni, ha a lezúgó kövek eltalálják az ember fejét, lábát. Gyorsan terveket kovácsolunk, hogyan is lehetne feljutni. Először jobbra, szintben, lekeresztezzük a gleccsert, és a túlsó oldalon fel a törmelék-kuloárba. Vagy az ellenkezője: először egyenesen fel a gleccseren, az innenső oldalon, és magasan a szikla-jég határán, vagy még feljebb jobbra átharántozni a törmelék-kuloárba. Egy újabb, ki tudja hányadik kőomlás segített a visszafordulás mellett dönteni. Laci életében először fordult vissza csúcstámadásból. A többiek hangsúlyozták, hogy ugyan többedszerre fordulnak vissza, de még egyszer sem bánták meg. Hamar visszaértünk a házba, begyömöszöltük a maradék cuccainkat a zsákba, és levonultunk a parkolóba. A mai napot értékelve tömör megállapításaink közül a szalonképesebbek: 1/ Mégsem nyomtuk le a Presanellát, de a normál úton már nem is akarjuk. A későbbiekben sem. Ha egyszer újra próbálkoznánk, csakis az északi gleccserút jöhet szóba, a Tonale-hágó felől. 2/ A Presanellán túl egyúttal elbuktuk az akklimatizációt is. 3/ Itt nincs semmi dolgunk, együnk-igyunk, és utazzunk Gresonneybe, az akklimatizációra majd kitalálunk valamit a Monterózsiban. 4/ 380..400 km-t kell ma autózni, este 9..10 óra lesz mire odaérünk, valahol csövezünk az elhagyott völgy aljában, kedd reggel felvonózunk, és akklimatizációs túrát teszünk. Azután áttelepülünk a Gnifetti-házba. Ha minden jól megy 2 nap múlva helyre áll a terv, és sorra vehetjük a Vincent-piramist, Parrot-spitzét.

Így is tettünk, autóba ültünk, levonultunk a hegyről és ótestamentumi átkokkal halmoztuk el a Presanellát. Tonale-hágó felé északról és nyugatról megkerültük az egész Adamellót, közben végig szörnyülködtünk a hegység méretein. Az autópályára lejutni lassú és hosszú volt. Az autópálya viszont gyors és még hosszabb volt. Milánó, Torino. Kezd összezavarodni az időérzékem. Közben valahol átvettem Marcitól a volánt, de hol? Fogalmam sincs merre vezettem. Torino után az 5-ös út felé nemes egyszerűséggel az alábbi kiírás mutatott: Monte Bianco. Lám, milyen egyszerű a sznobok élete! Meglátja a kiírást, autóval megközelíti a Fehér-hegyet, szuvenírt is vehet bármelyik bazárban. Itthon meg elmondja, no ezt meg a „monblankról” hoztam. Sok hegymászó meg mit összegörcsöl vele??? Laci, aki nagy időjárás, és katasztrófa szakértő, egyszer csak egy, az ég alján alig kivehető, halvány, hosszú csíkra mutat: Tak máá! Nem egyszerű méretű mumus. No, e veretes kijelentés határozta meg a következő pár nap történéseit. Hamarosan akkora vihart láttunk, hogy Laci szerint egy klasszikus tornádó létrejöttéhez szükséges 3-4 feltételből jó ha egy hiányzott. Ponte Sant-Martinban zuhog. A Gressoney-völgy - ahol szintén zuhog - viszont távolról sem elhagyatott, hanem szállodákkal, hosszú, egybeépült egyutcás falvakkal tűzdelt idegenforgalmista hely. Egy lakókocsi parkolóban, a nyilvános klotyó épületének a kukák részére kiképzett helyiségében alszunk, vagy inkább fetrengünk, mert alvásról nem igen beszélhetek. A szélén lévők egész éjszaka áznak. Azt álmodtam, hogy bemegyek a közeli faluba egy internet kávézóba, és a hegymászó-fórumon eladásra kínálom teljes felszerelésemet. Ez a nap elég durva, többszörös kudarc volt, dimenziókkal alulmúlva magasban járó terveinket. A felhők fölé vágytunk, tiszta, szellős magasságba, de nyirkos, sötét mélységbe keveredtünk.

Augusztus 2-a, kedd, negyedik nap: A Monterózsit is bebuktuk, de a remény hal meg utoljára.

A budiban való ébredés hangulatát nehéz lenne visszaadni. A túra mindenek előtt, az nem állhat meg. Megőriztük higgadtságunkat, és korgó gyomorral ugyan, de megpróbáltunk racionálisan gondolkodni. Laci az általa fellelt időjárás-előjelzésre hivatkozva helyi keletkezésű záporesőről beszélt. Egyik kezével a fejét fogva - így néz ki errefelé egy helyi zápor??? - , másik kezében a pacallá ázott hálózsákját lóbálva. Szitkozódva kocsiba ültünk, és a kiszemelt felvonóhoz, a parkolóba mentünk, hogy tájékozódjunk. Miről? Időjárásról, felvonó menetrendről, ki tudja miről, még nem mondta ki senki, de magunkban már tudtuk, itt, most nem lesz túra. Ezért úgy tettünk, mintha lenne. Egyik faluban hegyivezető-irodát keresett András és Laci. Hátha ott tudnak valamit az időről. - Nem mondtak esőt. Tér vissza András, erőltetett optimizmussal. De hamar kiderül, hogy azért nem, mert senkivel sem beszélt, tehát senki sem mondott semmit.. így tehát esőt sem. A felvonónál az előrejelzés még további csapadékot jósolt. Ülünk a bepárásodott ablakú kocsiban álmosan, büdösen és szomorúan. Búsan szemléljük az egyetlen kutyát az üres parkolóban. Jönnek a különböző ötletek, mit is tegyünk. Jó volna itt mászni, de így, most, nem hiányzik további kudarc. Végül titkos szavazás dönt, a menni/maradni örök kérdésben. Menni. Új cél a Cotti-Alpok, a Tengeri-Alpok legészakabbi tagja. Még további 350 km utazás, amit a hátunk közepére se kívánunk. Az A32-es autópálya a Frejus-hágó (olasz-francia határ) előtt Salbertrand leágazás, és onnan vissza Deveys 1035 m faluba kellett menni. Tovább egysávos úton végtelen sok kanyarral a Rif Levi Molinari házba, 1850 m. Hangulatos, családias. Betódulunk, kommunikációnk a lényegre szorítkozik: Konyha van?? Húúúst!!! Összefőztek mindenféle maradékot, minestronét, ragut, répát, virslit. Hamar elpusztítjuk a nevenincs kaját, puliszkával, sütivel, két kancsó vörösbor-lőrével együtt és a maradék kenyeret is sóval. Látszik, a háziak nem tudták felmérni, mire képes öt éhes magyar. Amin nem is csodálkozhatunk, hiszen most látnak életükben először magyart. A ropogósra barnult felszolgálólányt is megkóstolgattuk volna, aki nagy terpeszben állt meg, domborítva az asztalnak támaszkodott, és a nadrágja szélét tologatta lefele beszélgetés közben. Az igazi menők persze azok a bulderező legények voltak, akik egyenbarnára szoláriumozva, beltérben is dizájnos-márkás extrém napszemüveget viseltek. Belőtt séró, divatos borosta. Proteinnel kigyúrt felkarjukon ki-kivillant a nonfiguratív tetoválás, miközben keményen markolták a redbullos palackot.

Ismét terveket szövünk, már nem is tudjuk, hányadszorra. Egy 3000-es csúcs bemelegítőnek holnapra. A környék legmagasabb hegye, a Monte Nible holnapután. Az már gleccseres. Csak az a baj, hogy a ház alacsonyan van, és egy értelmes túra sem oldható meg 1500 m szintemelkedés megtétele nélkül. További kérdés, hogy 1800 m-en való alvás után megmászni egy 3300-ast, az vajon akklimatizációnak minősül-e? A házfőnök nagyon örült nekünk, kölcsönadta a saját térképét.

Augusztus 3-a, szerda, ötödik nap: Találkozás a Mars-szondával.

Reggel szemerkélő esőben útnak indulunk a cél a Largo Galambra-2990 m, vagy attól délre valamelyik technikailag könnyebb csúcs. Áfonya terem, de sajnos vízízű. 2500 m-nél egy romos ház mellett hegyikecskét látunk. Olyan nagy termetű, hogy akár hegyilónak is hívhatnák. 2700 körül kezd a táj ledegradálódni, eltűnik a növényzet, vízmosás, hófolt, sziklák. 2900-on találunk egy világi berendezésű bivakot. Javul a hangulat, András rágyújt az e nyárra rendszeresített slágerére, hogy-miszerint: Hejde senderik rajtaaa ja fekete szőőőr. Én pedig megkóstoltam a Balatonszeletet krémsajttal, uborkával és majonézes tormával. Távolabb 3-4 romos épület, helyiségeiben jégkupacok. Akkor épülhetett, amikor a 2. világháborúban Németország lerohanta Franciaországot, és ezzel egyidőben Mussolini is betört. Aztán a támadás 20 km mélyen kifulladt, a franciák csúnyán leverték az olaszokat. Hiába mondta Mussolini: 1..2000 halottat megér, hogy én is ott üljek a győztesek között. Végigszemlélve a környéket most kellett volna kiválasztani a csúcsot, amit megmászunk. Hááát… Már az is megkérdőjelezhető, hogy a környező lankás, törmelékes sitthalmokat nem túlzás-e a csúcs névvel illetni? A megmászásuk kapcsán nem technikai nehézségről, hanem legfeljebb monotonság-tűrésről lehet szó. 3057 m-ig a Passo Galambra hágón rég elhagyott túristaház-romig mentünk, de csak azért, hogy végre bizton elmondhassuk: jártunk 3000-en. Abban reménykedtünk, hogy a lapos nyereg túlsó felén valami mást látunk. Egy frászt! Ugyanaz mint az innenső oldalon, csak tükörképben. Nem hogy csúcs-érzés, de még hágó-érzés sem volt, néhány képet csináltunk, mégis voltunk itt. Még azok a cakkos szikla-tornyok is, amelyeket a turistaházunktól szemlélve akár önálló csúcsoknak néznénk, innen világosan látszik, hogy egy jellegtelen törmelék-fennsík peremén sorakozó pöckök mindössze. Visszafordultunk, és ugyanazon az úton lecaplattunk. Egybehangzóan megállapítottuk, hogy semmi feltűnést sem okozna, ha egy NASA feliratú mars-szonda döcögne felénk, kis antennáját forgatva. Nem hinnénk, hogy az Európaunióban van még egy ilyen elfuserált hely, az Etna kráterén kívül. Az idő viszont lassan, de biztosan javulgat, dél felé már látni messzi hegyeket. Vigyázva kóstolgatjuk egymást: nem akarsz visszamenni a Monterózsiba? Van ellenvetésed a Castor ellen? Még az első sört sem ittuk meg, amikorra kialakult az egyetértés: pénteken korai indulással visszamegyünk Gresonneybe, felvonózunk és szombaton, vagy vasárnap megmásszuk a Castort.

Augusztus 4-e, csütörtök, hatodik nap: Heeegy!

Jó az idő. Sőt az is bekövetkezhet, hogy felmegyünk egy hegyre, a túra hatodik napján. Korai kelés, kiadós reggeli. Laci az esti bormennyiség miatt diétázott, hiába no, jól gondolja meg a másnapi programját, aki a Parittyákkal iszik együtt. Az elindulást követő 20 méteren belül, még a háztól látótávolságnyira sikerül eltévedni, de már számtalanszor megállapítottam, hogy az embert frusztrálja az emberi környezet. A Vallone di Galambra völgy füves, majd sziklás oldalán jó tempóban haladunk felfelé. Jó óra múlva érünk ki a napos részre, megállunk pihegni: mi van csipendél fiúk vetkőztök? Kérdezi Réla. Egyik kanyarban kellemes forrás, másikban 2400 körül ismételt reggeli. Járóterepen elérjük a W.Blais bivakot, 2856 m. Kilátás az északi völgyre, a felhőgomolyok közül nagy törmelékes hófoltos hegyek rajzolódnak kifele, azért egy fokkal szebbek, mint a tegnapiak. Keletre, a gerincen föl pár száz métert, sűrű, szürke felhőben, hosszú sziklatáblákon haladunk. Itt halt meg… kezdetű kereszt. Egy csekély magasságú moréna mögött feltűnik az Ambin-gleccser. A hóba rekkentem a jégcsákányomat, nosza láss ilyet is. Miután tavaly óta elfelejtettük, hogy is működik a beülő, a hágóvas, némi bénázást követően mégis sikerült hegymászónak öltözni. A túra 6. napján már időszerű volt. A kellemes hófelszín meredekebb vízjégre vált, ököl nagyságú kövek vannak belefagyva. De legalább kőomlás nincs. Réla kissé reszketegen markolja - facsarja a vizet a jégcsákányból. 100 m távolságból is látszik, mire gondol: legutóbb akkor volt rajta hágóvas, amikor a helikopteres mentők vették le a lábáról a Simony-csúcson. Sajnos ez a gleccser is döglött, pár éve van. Utolsó szakaszon törmeléken, könnyen járható csapáson elértük el a csúcs 3365 m-es dupla púpját. Halleluja. Körkilátás, csúcsérzés-, csoki-, fotó, kölcsönös gratula egymásnak. Szélmentes zugban ebéd, élvezzük a napfényt, a látványt. Látszik a Monte-Viso, a környék legmagasabb csúcsa, távolban a Mount-Blanc, a Gran Paradiso és a Monte-Rossa helye, iszonyat felhőbe burkolva. Lefelé jövet elkerüljük a gleccsert, havon és alább murva-szerű törmeléken vissza a végmorénához. Mielőtt a bivakot elérjük, Marci elkiáltja magát: basszus itt most félrelépek, még vizes lesz a lábam. Mi is odaérünk a lapos táblákhoz, és egyből értjük miről is van szó. Azoknak a köveknek az északi peremén túl, amelyeken a felhőben, felfelé jövet oly könnyedén lépdeltünk, egy 250 m-es fal van, alján egy tengerszemmel. Odafelé menet semmit sem láttunk belőle, tehát ködben I-es, míg köd nélkül II-es az út. A bivaknál eszegettünk, és a hegyikecskék gimnasztikai bemutatóján szórakoztunk. A felesleges hűtővizemet gondosan Franciaország területén hagytam, ezt nekik.

Augusztus 5 péntek, hetedik nap: Így kell megérkezni a Gresonney völgybe.

Visszaautóztunk, ahogy elhatároztuk. Sanda szemmel tekintettünk a hétfői vizes budira. A jó idő csalhatatlan jeleként tele volt a parkoló. Kiadós főzős ebédet állítottunk elő, majd ž órát vártunk a felvonóra. Két szakaszos kötélvasút pár perc alatt felrepített a Bettaforca-hágóba (2672 m). Szó nélkül, egy emberként nekilódultunk a 900 m-es emelkedőnek. Tudtuk, hogy a Sella-ház 3585 m nem látszhat, ezért aggodalom nélkül tekintettünk az előttünk álló hegyekre: a ház úgyis magasabban van. Lapos, törmelékes hegyoldalon kitartóan emelkedik az út, hamar elértük a Verra-völgybe tartó elágazást, mint a legutolsó térképről is jól beazonosítható terepalakulatot. Ez a völgy hatalmas méreteivel mindenkit megragadott. Mára hat ágra különvált egykori gleccser változatos moréna-labirintust hagyott maga után, 800-1000 méterrel magasabbról jól áttekinthető. Az út egy élesebb gerincre ér, megjelenik a fixkötél, lépcsők, és egy kis fahíd teszi kényelmessé a feljutást. Balról sziklaomlás hangja. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Már megint kezdi? Délután kellemesen pihengettünk a ház winterraumjában, ami nem más, mint a régi 120 éves turistaház, raktárrá és lomtárrá alakítva. 10 Euró és +4 fok van, istállófűtés. Este 6-kor vacsora, gyalult hús sárgarépa-cafatokkal. András rutinosan kért a söntésben egy kancsó nemivóvizet. Este összepakoltunk, és szellemileg készültünk a holnapi csúcstámadásra. Bevackolódtunk a 3..4 réteg lópokróc közé, és az 5-ös ébresztőig jót aludtunk, Marcit kivéve.

Augusztus 6 szombat, nyolcadik nap: Könnyű 4000-es, sok verítékkel.

Este úgy becsültük, hogy az étteremben tuszkolódó 300 emberből minden második a Castorra fog menni. Elsőként keltünk, de mire el bírtunk indulni, már jókora sor kígyózott. Ködfoltok voltak, de alapvetően látszottak a hegyek. Szabályosan összekötve megkezdtük a ballagást fel a Felik-gleccseren 3600-ról a 3800-on lévő sík területre, amely fölött már a Felik-csúcs 4061 m látható. A következő 200 m-es emelkedőt egyre meredekebbé váló hószakadékként kell elképzelni, amely keletre, felfelé a Felik-csúcsra visz (erre fogunk menni), lefelé (jobbra előre) pedig egy 2..300 méteres sziklalépcső alatt további feneketlen mélységben folytatódik (ez lesz alattunk). Ennek a tetejére kell keletre, majd lassan északra fordulva feloldalazni, a Felik-csúcs egyetlen figyelemre méltó alakzatára, egy 3 ágú jég-kiszögellés tetejére. Az egyszínű felszín, és a derengő fény miatt homogénnek tűnő hóhegyen megbecsülhetetlen méretű gomolyokat kavart a szél, és görnyedt, bukdácsoló hegymászó-törpék lépdeltek. Olyan lassan, hogy folyamatosan nézni kellett, közelednek, vagy távolodnak? Kisebb csoportokban mintegy 20..30 ember ácsorgott tanácstalanul, sokan visszafordultak. Mi is megálltunk - bár eszünk ágában sem volt visszafordulni, hiszen most jön a java - és ettünk egy csokit, közben Laci a vízjég és az erős szél szavakat vélte hallani a visszafordulóktól. A gerincen nyilván durva szél lehet, mert fehér csóvákban hordja a havat. Elindultunk, valóban volt néhány folt, ahol korábbi olvadásból visszamaradt vízjeget találtunk, de hágóvassal könnyűszerrel át lehetett rúgni a vékony réteget. Beburkolt a felhő, csak egymást láttuk, meg pár méter nyomot. Egyre meredekebb lett a hegyoldal, egyik kanyarban megjelent a viharos szél, amiről a hezitálók beszéltek. Kiértünk a gerincre közvetlenül két áthajló hópárkány között. Először volt kilátás északra, alattunk 5..700 méterre a Monte Rosa-gleccser, keletre a gerinc hegyei a Lysskammig. Na, ez az a mélység, amely végig fog riogatni a Castorig. Eddig megvolnánk, ez már négyezer. Óvatosan kell lépkedni, nehogy a szél kibillentsen a lépésből. A hely klasszikus magashegyi körülményeket teremtett, a magasság, a hideg és a szél annyira elemésztette energiánkat, hogy csak aprókat tudtunk lépni. Egy ki-be lihegés, egy rúgás a hóba ballal. Még egy lihegés, rúgás jobbal. Jól tart a lépés? Jó a távolság-tartás a társak között? Kötél jól fut? Nem tapadt a hó a hágóvasba? Nem tévedtünk hópárkányra? Meg kéne igazítani a két kapucni alatt a sapkát, mert befagyott az orrom jobb fele. Kedvenc jelenségemet itt is élvezhettem, nevezetesen: az erős oldalszél miatt a kötél a két ember között nem a havon kúszik, hanem oldalra, kifli-alakban lebeg a semmi felett. A főgerinc is keskeny, déli oldala szakadékos néhány kiálló sziklakupaccal. Északi oldalán jobbra a mélységben felhőfoszlányok alatt kilométeres gleccserszakadék-káosz, jégfal, kevés hóréteggel. Világosan kivehetőek a legfelső párhuzamos spaltnik, a peremhasadékok, az, ahol a fal jege dőlésszöget vált, és átmegy a síkabbnak mondható gleccserbe. Alkothatunk némi fogalmat a szomszédos Lysskamm-csúcs normál útjának terepakadályairól. Ott ugyanis maga a gerincél nem járható, hanem ki kell oldalazni egy pont ilyen északi falba, és vízjégen traverzálni a mélység felett. Marci orra továbbra is vérzett, a fagyos szélben nem volt szép látvány. Andrisnak csak fél kesztyűje volt. Kiszélesedik a gerinc, mintha kilátás is lenne. Következő kiszögellésre kígyózik az út. Ez az utolsó lejtőpúp, amely alulról, a túristaházból is látszik, 4192 méter. Erre felérve bizonyossá válik, hogy messze van még a csúcs, kanyarog a gerinc, reméljük, végig bírunk menni. A harmadik púp valóban a csúcs, közöttük lépésnyom-keskeny a gerincél, de nem mászós. Vááááááááááááá, megvaaaan a Castoooor! 4228m! Körülvesz a nagy hideg kékség és a magány, a beláthatatlan mélység. Gyönyörű hely lehet, ha van körkilátás. A Lysskamm és a Dufourspitze felé van némi látvány, látni néhány hegymászót is. Sajnos a többi irányba felhő takarja a teljes Berni-Alpokat, Zermatt környékét, a Matyit és a Mont Blanc-ot is. Az őrült szél továbbra is cibálja a ruhánkat. Örülni majd lent a házban fogunk egymásnak és a Castor megmászásának. Most Marci határozott intézkedéssel és „na gyorsan húzzunk innen le a francba amíg nem késő” felkiáltással libasorba terel, és elindít vissza. A mondat másik felét a sikeres lejövet után tette hozzá: ezt túléltük, de nem mindig rajtunk múlott. Szerencsére lefelé sem esett semmi csúfság velünk, a gerincen lassú de a körülményekhez képest tempós, és kitartó meneteléssel elértük a Felik-hágót. Én részemről a hágó alatti hószakadékon való lejöveteltől féltem a legjobban nem is annyira a csúcson való időzéstől. Nem lehetett kizárni ugyanis egy esetleges kicsúszást: véget ért a gerincen található csonthó, és egymáson különböző szilárdságú hórétegek voltak. Minden dicséretem a társaké, hiszen semmi jele nem mutatkozott a fegyelmezetlenségnek. Senki sem akart előrerohanni. Ha valaki leállt molyolni a felszerelésével, vagy meg kellett állnia, mert rosszul jött ki a lépés, nem volt türelmetlenkedés, szóváltás. Leértünk a biztonságos 3800 m-es sík területre, fellélegeztünk. Alábbhagyott a szél. Most realizáltuk, hogy a hajnalban elindultak több mint fele visszafordult. Éljenek a Parittyák! A magashegyi szakasz lezárásaként még megállapítottuk, hogy az akklimatizációnk teljesen jól sikerült dacára az elmúlt egy hét kudarcának. Viszont az az ismeretlen, aki 5 méterenként véreseket köpött az ösvény mellé, ő bezzeg nem mondhatja ezt el magáról. Délelőtt 11 órára visszaértünk a +4 fokos winterraumba. Jó ezt kimondani: Leértünk a biztonságos 3600 m-es mélységbe!!! Kipakoltuk száradni a jeges holmikat, smseltünk a hozzátartozóinknak, hogy abba lehet hagyni az aggódást, lejöttünk épp ésszel. Hevenyészett ebéd után ágynak, helyesebben fapriccsnek és lópokrócnak estünk és aludtunk este 6-ig. Mielőtt az álom eltöltötte volna az agyamat hálát adtam a Mindenhatónak, hogy ha nem is olyan körülmények között ahogy terveztük, de zsebünkbe került a Castor is. Az is jól esett, hogy egyik társam se találta ki, hogy csapot-papot itt hagyva még a mai napon rohanjunk le a hegyről, és autózzunk haza, megállás nélkül. Esetleg annyi időt se hagyva magunknak, hogy együnk. Mert hogy volt már erre is példa. A hütte-vacsora emlékezetes pillanata volt az a különösen remegős karamellpuding, amely elfogyasztása előtt András önálló estet adott. Megjegyzendő, hogy a kereskedő az 3600-on is csak kereskedő marad: a köretet adták előételnek, a húsdarabokat díszítéssel pedig főfogásnak. A megszokott vörösbor-lőrével koccintottunk a Castor megmászására, egymás egészségére, különös tekintettel Laciéra, aki első négyezresét töltötte be a mai napon. Sokadszorra gondoltunk Andira és Letora, vajon mit csinálhatnak a Han Tengrin? Reméljük nincs bajuk.

Augusztus 7. vasárnap, kilencedik nap: Az öreg pocok hazakocog.

Kellemes időjárásban lesétáltunk a háztól, a fahídon közös fénykép készült. Kőszáli kecskét fényképeztünk, ásványokat gyűjtöttünk. Miután Laci is megtalálta - én pedig mégsem hagytam el - a kötélvasút-jegyet, levonóztunk Gresonneybe. Búcsúzóul egy-két Valliser házat - lábakra épült faház, tetejük súlyos sziklatáblákkal fedve - és boltíves kőhidat fényképeztünk. Itt is teljesül az alpesi szokás, hogy a patak és a völgy neve még véletlenül sem egyezik. Így folyik a Lyss-patak a Gresonney-völgyben. Közös elhatározással pizzériát kerestünk, de kevés sikerrel. Ivrea összes étterme bezárt, szabadságra ment. Már a kollektív, rituális éhenhaláson gondolkodtunk, amikor egy városszéli pizzéria végre megkegyelmezett rajtunk. Jóleső élvezettel majszolgattuk a civilizált ételt. Végül ráálltunk az autópályára és szakadatlan nyomtuk a kilométereket, száz kilométereket. Olaszország nem csak a csizma mentén hosszú, hanem a kontinentális része is nagy távolságokat rejteget. Jó három órával rövidebbnek becsültük az utat, mai célunkig, az Ossiacher-tóig ( Ossiacher-see, Karintia). Kellemes szokásunk ugyanis, hogy a nagyobb túrák után nem utazunk egyből haza, hanem levezető kitérőt, vagy csak pihenőt tartunk. A hegyek és a természet tiszta világa után így könnyebb elviselni a lenti civilizációs sokkot. Korábbi tapasztalataink alapján a Karintiai tóvidék is túlcivilizált, talán a legutolsó - békénhagyott - tó az Ossiacher. Sajnos Tarvisionál (Kopasz-Látomás) ránk sötétedett, ezért vesztünkre a Faaker-see-hez mentünk helyette, hogy ott majd pihenünk. Nem részletezem, de ez is kizárólag a városokból kiözönlő és lármásan bulizni vágyó pénzes emberek számára kipreparált hely. Akik pihenésre is viszik magukkal a zajt, a hemzsegést, lámpákat, boltokat, hangos és büdös sportautókat. Nekünk használhatatlan. A nyugalmat jó 20 km-rel arrébb egy erdő-nyiladék harmatos füvén találtuk meg. Hétfőre csak a hazautazás maradt, Hegyeshalmon újabb hedonista ebédet csaptunk a Határ Csárdában. Hazatérni is jó érzés, főleg, hogy a túra során is jól éreztük magunkat.

Az időjárás, vagy nevezzük inkább klímaváltozásnak, gondolkodóba ejtett minket. Hiányos emlékeinkben kotorászva több olyan hegyről is tudomásunk van, amire valakik egyszer már azt mondták, hogy amióta leolvadt róla a hó csak nehezen járható, vagy egyszerűen nem is másszák. Az Alpok területén az a sáv, ahonnan az utóbbi 100-150 évben olvadt le a hó, a 2600..2900 méteres magasságban kezdődik, és a 3000..3300 méteres magasságban ér véget. Lehet vitázni az adatokon, mert sok minden befolyásolja a hóhatár egykori és mai helyét. Tény azonban, hogy a megsemmisült hó és jégtakaró alól frissen kibukkanó terepfelszínt különösen törékeny, omlásos, instabil kőzet alkotja. Idén a Presanella sikertelensége egyértelműen ennek a rovására írható. Ha tovább gondolkodunk, akkor az elmúlt években a következő törmelékes-kőomlásos észleléseink voltak.
2004 Központi Alpok, Magas-Tauern, Hochalmspitze keleti gerinc. 3200 m. A csúcstól a Kővévált emberek felé haladva a keleti gerinc alatt, az északi oldalban hosszabb szakaszon egyrészt maga a gerinc tömegét alkotó nagy szemű kőzetre (szekrény-szoba méret) a friss törések miatt mondhatjuk, hogy folyamatosan omlik. Másrészt az ösvény, amelyet a leírások alapján legalább 120 éve járnak, nem tart egy meghatározott irányt, hanem pont a folyamatosan omló (apró, murva-szerű) törmeléken bizonytalanul, néha egyszerre többfelé is ingázik. Tehát a hegymászók nem a korábbi csapást követik, hanem arra mennek, amerre biztonságosabbak érzik. Magyarul, mindig megkerülik a friss omlást. A néhány 10 éve kiépített klettersteig szakasz vége nem vezet már sehová, pedig egykor biztosan stabil helyre tették a kiszállást. Maga az alsó fixpont is ki van szakadva a sziklából.
2004 Adamello, 3300 m körül. A Monte Fumo-n, amelyet magunk között csak Fókabébinek neveztünk, életem eddigi legnagyobb kőomlását figyeltem meg. A hegyoldal Dél-Nyugatra lejtett, és magasan a hóhatár, valamint a Mandrone-gleccser felett vagonnyi szikla szakadt le, az elvékonyodott hó, és a napsugárzás melege miatt.
2003 Dolomit-Alpok. A Falzerego-hágó melletti Boszorkány-hegy mellől szemlélve feltűnő, hogy a 4 évvel korábbi ottjártunkhoz képest mennyire visszahúzódott a Marmoláta gleccsere. A Mount Blanc útjait lezárják a hatóságok az erős olvadás és kőhullás miatt.
2000 előtti emlék, hogy a Magas-Tauernek, és az Ötz-Völgyi-Alpok kőzete is rettenetesen omlott. Viszonyítási alapként megjegyzendő, hogy a Magas-Tátra gerincei és törmelékkúpjai messze nem ennyire omlósak, hiszen onnan a jég tízezer éve vonult vissza. A következő túrák megválasztásánál nagy figyelemmel kell lenni, és elkerülni - ha lehet - ezt az omlásos sávot. Kár, hogy például a Keleti-Alpok területének 99%-a pont ebbe esik...
VG.

Túra időpontja: 2005. július 30-augusztus 8.
Résztvevők: Gárdonyi Réka, Gárdonyi Márk, Pintér László, Varga Gábor, dr. Zilahy András