A Grossglockner nem szeret engem

Igen, megmásztuk, bár ezt csak onnan érzékeltük, hogy elértük a keresztet. Amint elkezdtünk a gerincen mászni megérkezett a tejföl, így térélményünk nem igazán volt.

Kifele menet péntek reggel Budapesten még napsütéssel, majd nyugat felé haladva egyre szürkébb, nedvesebb időjárással találkoztunk. Csak bízni tudtunk a jó időben. Kalsba, vagyis a parkolóba megérkezve - kb. 16 óra körül - már a Nap is kisütött időnként, viszont friss havazás nyomai látszódtak. És a Glockner is időnként. 1 órás molyolás után indultunk fel a Stüdlhüttébe, ami kb. 2 órás sétát jelentett. Össze sem lehet hasonlítani a mostani viszonyokat a két évvel ezelőttivel. A frissen esett hó nagyjából elolvadt mire odaértünk, régi pedig nem volt. Simán fel lehetett menni a házba, ami persze most sem ment annyira, ólomsúlyú volt a lábam és a zsák is a hátamon - legalábbis úgy ereztem. A ház szinte teljesen üres volt, rajtunk kívül ugyan meg voltak magyarok, de egy egész szobát mi foglaltunk el öten.

Szombaton 7 órára irányoztuk elő az indulást, amit sikerült is tartani. Hó még mindig semmi - a múltkorihoz képest - viszont nem volt köd, egész tiszta volt az idő. Mondanom se kell, mi indultunk legkésőbb a házból... A gleccseren eltéveszthetetlen nyomban haladtunk hágóvas és jégcsákány nélkül, csak botokkal. Nem igazan rohantunk, normális tempóban tudtunk haladni, persze megállva néha. A gerinc alatti hólejtő alján (ahol a felső ház van) öltöztünk be, mert látszódott, hogy a klettersteig fele visz az út, nem pedig direktbe fel a hólejtőn, mint ahogy anno haladtunk. Itt már voltak ártalmatlan hófolyások, de azért igyekeztünk a veszélyes helyekről gyorsan tovább állni. A klettersteig hosszú volt és kimerítő - nem emlékszem, hogy két evvel ezelőtt is ilyen hosszú lett volna. A két és fél óra limitidőt az Erz-Herczogh házig tartottuk, de azért elfáradtunk mire felértünk.

Ott napsütés és viszonylag meleg fogadott minket. Szintén találkoztunk magyarokkal. Volt két srác, ők már a csúcsról jöttek visszafelé, az egyiknek az apja éppen alattunk futott a Glocknerlaufon - merthogy az éppen most volt. Látni nem láttuk a futókat, csak a szpíkert hallottuk. Ez a verseny sem kezdő kocogóknak való... kb. fél órát kajáltunk a teraszon - a winterraumot meg sem lehet most közelíteni, éppen építkeznek ott, valószínűleg felújítják - majd elindultunk. Itt már erősen krémeztük magunkat, sütött a Nap veszettül. A háznál hezitáltunk, hogy kell-e hágóvas, mert a visszaérkező magyar srácoktól azt az infot kaptuk, hogy anélkül is járható, nagy és mély a nyom. Ők ugyan nem jutottak fel a csúcsra, mert rövid volt a kötelük, de állították, hogy nem kell vas. Mi azért mégiscsak abban indultunk el.

A csúcspiramis gerincéig megint kicsit más útvonalon jutottunk el mint 2003-ban, mivel akkor egyenesen felsétáltunk a beszállásig, most cikk-cakkban kellett fellihegni a már eléggé kásás hóban. (Előző nap 40 cm friss hó esett.) Majd lassan a felhő is beterített minket, megkezdtük a tejfölös gerincmászást. Leton és rajtam kívül a többiek nem voltak még ilyen helyen, ráadásul egy kötélen voltunk mind az öten. Nagyon lassan haladtunk, mert mindenkit igyekeztünk biztosítani, egyszerre csak egy ember mozgott, a póznáknál pedig sokan voltunk ennyien. Kicsit döcögősen ugyan, de haladtunk. A szikla helyenként havas volt, de nagyjából jégmentes, a felhőkön áttűző Nap égette a bőrünket, a ruhánkat, nagyon meleg volt. A scharte utáni részt Leto mászta ki, majd mindenki utána ment úgy, hogy a kötelet fix kötélként használtuk, és csak ráakasztottuk magunkat, mint egy via ferratan. Egy-két helyen fixáltuk - meg persze a két végénél - így szinte szabadon mászta mindenki. Lehet, hogy nem ez volt a legbiztonságosabb módszer, de addigra már az volt az elsődleges szempont, hogy haladjunk, mert rengeteg időt elvitt a gerincmászás. Kezdtem eléhezni, szomjazni és benne voltunk egy masszív felhőben, ami nem volt túl megnyugtató. Laci szerint egyszer mintha villámlott is volna, de nem érzékeltem, és igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy mi lenne, ha itt érne minket egy villámlós-dörgős vihar.

A csúcskeresztnél megcsináltuk a kötelező fotókat - persze a tejföl szolgált hátterül, majd elindultunk lefele. A scharteig az egy szál fix kötélen lapkával ereszkedtünk, Leto utolsónak lemászott, de alulról biztosítottam, így akkorát nem repült volna ha kicsúszik. A Kleinről lefele póznától póznáig mozogtunk, kicsit rutinosabban mint fölfele, mert egyszerre több ember mászott, a kötelet csak átvetve az aktuális póznán, de azért biztosítva az előttünk, ill. az utánunk haladót. Így egy kicsit gyorsabbak voltunk. A végén két kötélhosszt ereszkedni kellett, ott már túl meredek volt, nem akartunk kockáztatni. A hólejtő katasztrófa volt, kásás puha hó, kb. 2 méteres látótávolság, vakító köd. Akkor már masszívan fájt a fejem, kénytelen voltam gyógyszert bevenni és folyamatosan menni, nem várva senkire. Bíztam benne, hogy senki nem csúszik ki, és a hó sem indul el alattuk.

Ügyesek voltak, mindenki épségben leért a platóra, ahol bevártuk egymást, majd elcaplattunk az Erz-Herczogh házig. Itt már szédültem, hányingerem volt, remegtek a végtagjaim, nem tudtam miként fogok lejutni a szállásunkig. Enni nem bírtam, csak egy GU-t (energia gél) tudtam benyomni, és azt hiszem az segített. A klettersteig lefele is hosszú és fárasztó volt, a felhő folyamatosan közre fogott minket. A drótkötél végén volt még egy izgalmas rész, ott tartottam egy kicsit a hócsúszástól, de megúsztuk. És itt már felszakadozott a felhőzet, már 100 méterre is elláttunk, ami a szemünknek nagyon jólesett, mert a köd a szemüveg ellenére is fájdalmasan szúrt. A lapos gleccserre leérve gratuláltunk egymásnak, leszedtük a vasakat és a ház közelségében bízva szaporáztuk lépteinket. Laci ugyan egyszer beszakadt egy spaltniba, ami az úton volt, de nem volt vészes. Figyelni kellett, hogy hova lép az ember.

Fél hétre értünk a házba, ami tele volt hangos olaszokkal - tényleg hihetetlen egy ordibálós népség! Én eldőltem az ágyon és próbáltam túlélni a migrénemet. Leto és Laci sült csirkét vacsorázott a házban - akkor a gondolatától is rosszul voltam -, a többiek hazait főztek. Elég hamar kidőltek ők is, 9 körül már mindenki ágyban volt - én még mindig a migrénnel küzdöttem, próbáltam annyi folyadékot magamba tölteni, amennyit csak tudtam.

Kb. hajnali 4-5 óráig tudtunk zavartalanul aludni, mert akkor az olaszok keltek, és mintha rajtuk kívül más nem is lenne a házban, folytatták az este abbahagyott ordibálásukat. Mi 7 körül keltünk, 8-kor indultunk lefele, ami kb. másfél órát vett igénybe. Az idő vigaszthatatlanul szürke és szomorú volt, de legálabb nem esett semmi.

Megmásztuk a Grossglocknert, de hiányérzetünk volt. Nem tudtuk vizuálisan érzékelni a magasságot, nem láttunk 5 méternél lejjebb. Így utólag belegondolva, a többieknek ez lehet hogy csak előnyükre vált, mert a látványba nem lehetett beleszédülni, nem érzékelhették micsoda mélységek vannak alattuk.

Két évvel ezelőtt sérült bokával jöttem le a hegyről, most sérült önérzettel. A csapatból az én szervezetem tolerálta a legkevésbé a magasságváltozást, ami eléggé megdöbbentett, mert ennyire rosszul hegyen még nem voltam. Igaz, vasárnapra kialudtam a fejfájást, de eléggé elgondolkodtatott.
a.

Időpont: 2005. július
Résztvevők: Kerekes Andrea, Leto Tokarev, Pető Virág, Pintér László, Tóth Sándor