Slow down

Jártam Ázsiában. Ez önmagában nem nagy fegyvertény, de amíg egy meleg nyári éjszaka el nem indultunk Ungvárra, nem nagyon hittem a dologban. Én? Kazahsztánban? Majd ha hazajöttem, elhiszem. Hazajöttem. Csúcsmászás nélkül, de telve tapasztalatokkal. Közép-Ázsia, Kazahsztán, Tien Shan, Han Tengri. Az európai térképek szerint 7010 méter magas, az oroszok csak 6995 méterre tartják. Szerintük a hósapka nem tartozik a hegyhez. Mintha azt nem kéne megmászni…

Ungvár. A repülőtér olyan kicsi, hogy majdnem elmegyünk mellette. Hajnalodik, sehol senki, csak a kutyák. Szuka és kölyke. Az utóbbi erősen óbégat, éhes, de hiába kér, nem kap. Remek. Egy álmatlanul átautózott éjszaka után megfelelő kezdés egy síró kutyakölyök. Én is had, csak egy kicsit…

Pár óra múlva Kijev. Rekkenő rekkenet, mobilozó, túlsminkelt és -öltözött nők, ájulás határa, nyolcórányi várakozás, csövezés a parkban. Ráérünk, időnk tenger, az Almatyba induló gép miért is indulna pontosan? Kijev-Almaty, 5 óra repülés, villámok fényei. Átestem a holtponton, nem tudok aludni, amúgy fogalmam sincs, mióta vagyunk úton, úgy tűnik már legalább két napja. Már Ázsia felett repülünk, de nem érzek semmi különöset. Csak azt, hogy a szomszédom nincs szoros viszonyban a vízzel és szappannal - nő létére. Ám a napszemüvege dögös, főleg így éjszaka.

Hajnali 2 óra, Almaty időszámítása szerint. Minimum 20 fok, langy meleg, vámvizsgálat, hatalmas LG neon reklám „Welcome to Almaty” felirattal. Majd egy dühös szempár a fotóért.

Kazbek Valiev, kazah hegymászó, aki elsőként járt az Everesten honfitársai közül. Jelenleg utazási iroda tulajdonos; kerékpáros, trekking, magashegyi túrák szervezője, bonyolítója. A mi triumvirátusunk is egyike kuncsaftjainak, így a repülőről leszállva fogadóbizottság vár ránk, majd röpke 4 órai alvás egy 4 csillagos szállodában. És egy komoly tanulság, hogy a napkrémes flakon képes önmaga megszabadulni tetejétől (és tartalmától) egy kis nyomáskülönbség hatására. Mindenesetre a piperetáskám már nem fog leégni a gleccseren. Hajnali 3 óra, a város még nyüzsög. Ezek itt Ázsiában nem alszanak?

A reggeli nem kontinentális. Szemünk megint mohóbb, de most a gyomrunkba is fér jócskán. Jön Oszkár, a sofőrünk. O fog elfuvarozni minket Karkarába, a Tien Shan lábához, hogy onnan fémmadárral továbblibbenjünk a hegység belsejébe. Oszkár remek példája az orosz és kazah vér keveredésének. Mandulavágású, szigorú szemek, erős arccsont, szőke haj, világos bor. Nem bírom levenni tekintetem az arcáról.

Karkara hatórányi autóútra van Almatytól. Ahogy elhagyjuk a várost, úgy hagyjuk el a civilizációt is. Kitágul a tér, de eltűnik az erő, mobiljainknak sok hasznát itt már nem vennénk. Félsivatagos, kietlen tájon vezet az országút, ami nálunk talán erdei útnak felelne meg. Kazah-kirgiz határátkelő a semmi közepén, szivárvánnyal. Pötyögés a laptopon egy ujjal, pofavizit a kamerával és már mehetünk tovább. Időnk még mindig mint a tenger és amúgy sem árt lelassulni. Az út egyre hiányosabb, tömör porfelhőt kavarunk. Rohanni nem is tudnánk, lovak vonulnak át a Mitsubishi előtt. Szabadon, fesztelenül. Itt is, ott is feltűnnek csoportjaik, amint vágtáznak a zöld domboldalakon vagy csak békésen füvet rágnak. Ha nem egy modern, hat személyes kisbuszban ülnék digitális fényképezőgéppel a kezemben, UV szűrős napszemüvegemmel, technikai ruhámban, akár a múlt században - vagy még régebben? - is lehetnék. A szabadon vágtázó lovak legalábbis ezt az érzést keltik. Bár az összképet időnként megzavarja egy-egy parabola antenna a szegényes házikók mellett.

Karkara, 2200 méter, sátortábor, ebédlőépület, zászlók, érkező-induló trekkerek, hegymászók. Zászlófelvonunk, majd az irániak is ezt teszik, csak egy kicsit hosszabban, ünnepélyesebben. Imádkoznak, énekelnek, Koránt olvasnak, megcsókolják a nemzetit. Amúgy nagyon közvetlenek, barátságosak, édességgel kínálnak. Három hétig, amit együtt töltünk a gleccseren, tenyerükön hordoznak, kiváltságos figyelmet kapok tolük. Hol meglepo kártyatrükkök, egy kis nasi, széles mosoly vagy udvarias érdeklődés formájában. Ezen a téren ki is élvezem női mivoltomat.

Inilcsek gleccser, alaptábor, 4000 méter, kazah-kirgíz-kínai határzóna. Háromezer méteres pillantás, leeső vérnyomás, asztalra borulás. Lassan valahogy megszokom, de a sátor és a toalett közötti távot és szintet mindig megfontolva teszem meg. Rohanás, lihegés. Nem rohanás, nem lihegés. Kulcsszó a lassulás. És a „where are you coming from?”. Osztrákok, spanyolok, oroszok, németek, románok, koreaiak, irániak és persze a másik magyar csapat. Két héttel előttünk indultak, többségük még a hegyen, de lassan ok is befutnak. Csúcsmászók, napbarnítottak (-égettek), fáradtak és éhesek. Mindenevők. Csúcsragadozók? Gleccser, hatalmas hegyek, lavinák dörejei, ezernyi csillag, fényárban úszó Tejút, vándorló kövek - fel kéne már fogni, hol is vagyok!? Ténfergés, alvás, bambulás, akklimatizáció. Időnk még mindig… Napi háromszori étkezés, lakósátor, szivacs matrac, szauna sátor, összecsukható horgászszék - támlás! -, hedonizmus. Ja, hogy mi tulajdonképpen mászni jöttünk? Az alaptábor a gleccser nyugati oldalán, a beszállás a keletin. 50-60 perc, míg az ember átér egyik széléről a másikra, sebes gleccser patakokat kerülgetve vagy átugrálva felettük. Hatalmas országút, rengeteg kátyúval.

Beszállás, 550 méter szint, 2 óra. Enyhe hólejtő, pár elrejtett vicces hasadékkal. Később egy kis fix kötél, kék színű, nylon, bízz benne! Állandó forgalom, vagy nyolcvan mászó mozog szétszórva a táborok között. 1-es tábor, 4550 méter. Részemről újabb magassági rekord, széles vigyor. Az idő remek, talán túlságosan is. Napsütés, sok fok, a műanyag bakancsban tocsogok. A hőingadozás óriási. Napközben szélvédett helyen 25 fok, éjszaka, derült időben akár -10 is. Délelőtt napos idő, délutánonként eső, hó, ami másnap délre el is tűnik az alaptáborból, de kellő alapot ad a hócsatáknak. Személyzet kontra kliensek. 20 percig bírjuk, majd kifulladunk.

Pár nap pihenés és újra az 1-es. Gyorsan haladok, jól megy a mászás, két órán belül ismét felérek. Fél óra múlva már fekszem és tömöm magamba a fájdalomcsillapítót. Szédülés, fejfájás, hányinger, hányás. Hegyi betegség. Túl kell esni rajta. Muszáj? Muszáj, de legközelebb már nem jön elő. Érdekes, mert később 5500 méteren sem. Pedig készültem rá, vártam, hogy fájjon a fejem vagy történjen valami, de akkor, ott a 2-es táborban, hat órányi kapaszkodás (kepeszkedés) után csak a kimerültséggel találkoztam.

2-es tábor, 5500 méter. Óriási plató, akár focizhatnánk is. OK, de a sátrat se bírom egyedül felállítani, annyira fáradt vagyok. Ilke segít, csak hogy valahol útközben elhagyhattam az agysejtjeimet, mert nem emlékszem, hogy kell összerakni a Nanoqot. Leto az alaptáborban, Dénes valahol a Csapajevről úton lefele, egyedül vagyok, ülök hülyén a sátor ponyváján. Hogy is van az arányos - ésszerű - súlycipelés? Hátizsák súlya per ember tömege, egy a háromhoz? Na, ezt most sikerült figyelmen kívül hagyni. A sátor áll, Dénes megérkezik, latolgatunk, tervezgetünk. Két nap pihenőben kiegyezünk. Másnap már be vagyunk sózva. Harmadnap Dénes föl, én le. Nem bírok nyelni, lázas vagyok, nem akarok meggondolatlanságot elkövetni. Pedig a Csapajev (6100 m) hívogat, szinte karnyújtásnyira van. Hosszú karra, ami Dénesnek 9 órájába került könnyű zsákkal. Ágyő Hegy, én most ennyire voltam képes, majd legközelebb.

Újra Almaty. Rengeteg autó, rengeteg Lexus, rengeteg bűz. Dénesnek égett ajkak, nekem arcüreg-gyulladás jutott. Injekciók a fenekembe, kanül az orromba. Hurrá, nyaralunk! Majd még egyszer 3000 méter felett, bár vénasszonyosan, felvonóval. Sebaj, de legalább hegyen, tiszta levegőn, a városközponttól mindössze 45 percnyi autózással. Nekünk miért nincs ilyenünk?

Megint nyolcórányi várakozás Kijevben. Ugyan már, hova rohannánk? Ázsiából jövünk.
a.