Hochkönig

Miután szombaton sikerült Bécsben bevásárolni műanyag bakancsból, kabátból és napszemüvegből, már tényleg nem állhatta senki és semmi az utamat, hogy elinduljak hajnali fél ötkor (!) Ausztriába téli tanfolyamra. Összeszedtük Zsoltot és Viktort Budapesten, majd Tomit Martonvásáron és az előző napi osztrák autópálya matricát sikeresen felragasztottuk Attila kocsijára.

Az elképzelés az volt, hogy a győri Tescoban vásárolunk közösen egy nagyot, mivel nagyjából nulla kaja mennyiséggel indultunk el. Előző nap Bécsbe tartva figyeltem, hogy hol is van az áruház, de hiába hogy én vezettem, valószínűleg átaludtam azt a szakaszt, mert másnap, megtévesztve a többieket, határozottan állítottam, hogy a pálya mellett nincs Tesco. Így bementünk Győr városába, és egy igen csak helyi Tesco jellegű boltban vásároltunk. Attila Opel kombija jobban már nem is lehetett volna megpakolva, a kaját is csak gyors reflexekkel tudtuk elrakni. Persze a pálya mellett pár kilométerrel arrébb ott volt a keresett műintézmény...

A határon már csak euroért álltunk meg, az útleveleket szokás szerint meglengettük és húztunk tovább. Kissé macerásak voltunk, mert hol folyó szükségletek miatt, hol lapos elemért - Zsoltnak, mert márkahű és a győri duracell nem volt jó neki! - álltunk meg. Tulajdonképpen egy óra körül már illett volna elindulni Dielalm parkolójából (1026 m) az Ostpreussenhüttébe (1630 m), de mi még fél négy körül is a parkolóba vezető havas-jeges úton küzdöttünk - a hólánc ellenére... vagy inkább a hólánccal. Hiába, no, nem vagyunk egy alpesi nép, havat is csak nagyapáink elmondásából ismerünk.

A 600 méter az hatszáz méter. Ám ha az ember lábát túrasí - első alkalommal! - a hátát pedig cca. 32 kg húzza, hatezernek érzi. Én mindent éreztem, csak azt nem, hogy záros határidőn belül felérnék a menedékházba. A léc húzta a lábamat, a fóka csúszott vissza, a háznyi hátizsáktól pedig a vér is kiment végtagjaimból. Szenvedtem mint egy kutya. Közben lassan, de biztosan besötétedett, a holdfényes erdő merőben hidegen hagyott. Viktorral kettesben vánszorogtunk felfelé, időnként ideggyógyász módjára biztatott mindenfélével, érezve, hogy a hiszti határán billegek - én és a hátizsák. Tomiék útleírása szerint tudtuk, hogy ha épületeket látunk, még ne örüljünk, mert az csak az út fele. De mi még az épületekkel sem találkoztunk, pedig végtelen idők óta erőlködtünk centiről centire. István jóvoltából volt nálam egy színes térkép másolat, az alapján meghatároztuk helyzetünket - amiről amúgy is tudtuk, hogy kétségbeejtő - és rádöbbentünk, hogy az út oroszlánrészét oroszlánokként küzdve már megtettük. Bár erő és türelem fogytán az elhagyott házakat tettük meg legközelebbi elérendő célként, gondolva, hogy majd onnan lesz valami - csoda vagy felmentő sereg vagy valami ilyesmi. A csoda nagy fényességgel együtt ugyan elmaradt, de a felmentő sereg megérkezett három klubtárs személyében. Utólag is örök hála nekik, legalább nem kellett otthagynom a cuccaimat és másnap visszabattyogni érte! Fogalmam sincs mikorra értünk a házba, már sötét és hideg volt és minden tanfolyamos ott ücsörgött. Enyhén antiszociálisként benyomtam egy levest és felvonszoltam magam a matrazenlagerbe. A körülmények sokat nem változtak, sötét volt és hideg, de legalább ott voltam.

Hétfőtől péntekig sorba átvettük a gyakorlatokat, pieps keresés, kicsúszás megállítás gyakorlás - értsd. fetrengés és csúszkálás a hóban órákon át -, standok építése, lavinaismeret. Alkalmazkodás a helyhez: jéghideg csapvíz, jéghideg hálózsák, főzés a szabadban, állandó fel-le rohangászás a szobában hagyott cuccokért, és a fiúk siránkozásának elviselése, hogy ők mennyire nem viselik el a fürdésnélküliséget... ők dumálnak, pedig nekik még a női bajjal se kellett megküzdeni... Esténként a korsó sörök mellett gyűltünk össze az aktuális elméleti előadásokat hallgatva. Ezek az előadások később megosztották a társaságot, volt, aki feleslegesnek tartotta őket, igaz, hogy erre az időre már mindenki lelassult az oktatókat is beleértve, akik több-kevesebb lelkesedéssel tettek eleget oktatói kötelességüknek. Véleményem szerint szükség volt ezekre az előadásokra, mert egy idő után átalakultak spontán vitázó jellegű megbeszélésekbe, ahol olyan kérdések is felmerülhettek, melyeket talán az oktatók túl egyértelműnek tartottak megemlíteni - de hát egy újszülöttnek minden vicc új. Az előadásokat színesítette - hála Kürthy Tominak, aki felcipelte a "köcsög" projektort és Geyer Attilának, aki a laptopot cibálta fel hozzá - Jeff Lowe és barátnőjének a 'Hogyan másszunk hegyet?' témájú tanfilmje. Igaz, hogy Jeffből kicsit kevesebbet láttunk, mint a nője botladozásából, de egy életre megtanultuk a gorilla-járást, és a hogyan kapjuk elő egy mozdulattal a hószöget flaschenzughoz.

A tanfolyam hivatalos programja hétfőtől péntekig tartott, szombat volt a tervezet szerint a csúcsmászó nap ideális időjárási és hó viszonyok esetére. Kiutazásunkkor 3-as lavina fokozat volt érvényben, de az egész hetes stabil idő és kevés csapadék jóvoltából szombatra már csak 2-es erősség volt érvényben. A közben elvégzett és megtanult különböző módszerek (norvég, sítalpas) is azt mutatták, hogy ami hómennyiség esetleg le akar jönni, az elenyésző. István szombat hajnali négy órás indulást irányzott elő. A Hochkönig 2941 méteres csúcsára a hüttétől 5 és fél órás időt mutatott a tábla - nyáron. De most hó volt, amit taposni kellett és nem tudtuk milyenek lesznek a viszonyok a hét közben megismert útvonalon kívül. Úgy vettem észre, kicsit izgult a társaság - én is -, hogy mégis hogy fogjuk bírni a 9-10 órásra saccolt utat.

Fél ötkor még sötét volt mikor jelentkeztünk a piepseinkkel Istvánnál és elindultunk. Apró fénypontok dülöngéltek egymás után, ahogy fejlámpás társaim lépdeltek. Tomi ment elől, és az volt az érzésem, hogy még alszik, mert a máskor 10-15 perces utat az egyik gyakorló helyig végtelen hosszú idő alatt tettük meg. Szép komótosan rakta egyik lábát a másik után, és biztos hogy a két mozdulat között még álmodott is. A lankás rész után hirtelen begorombultak a szintek és elkezdtük a szokásos lépcsőház mászást a szokásos gerincen. Haladtunk de nem siettünk. A Kisnyeregbe felérve meglepődve tapasztaltuk, hogy hiába van melegünk, bizony hűvös az időjárás, mert mindenünket zúzmara lepett, Ritának a sapka alól kilógó haja is befehéredett. Még mindig sötét volt, de már halványan érezni lehetett, hogy nemsokára felkel a Nap. Csabi elmondása szerint, ha jól megyünk a kelő Nappal együtt fogjuk elérni a nyerget. De addig még szintet kellett taposni és hirtelen nagyon hideg lett. Könnyebbséget jelentett, hogy a héten egyszer már jártunk erre, direkt nyomtaposás céljából, így legalább nem a félméteres-méteres szűzhóval kellett küzdeni. A nyereg fantasztikus volt, tényleg ott ért minket a napkelte. Alattunk a végtelen felhőtenger, melyből csak a hegyek emelkedtek ki, a kelő Nap felől pontosan a Dachstein nézett velünk szembe. Ilyen látványra vágytam mindig is, és ez a napsütés csak a mienk volt, hiszen 2000 méter alatt szürke volt minden, de nekünk ragyogott a Nap. A nyereg után több mint 5 kilométeres dimbes-dombos rész következett, ahol nyomok már nem voltak, így sűrűn váltottuk egymást. Innen már láttuk, hova is tartunk, hiszen eddig takarva volt a Hochkönig csúcsa.

Mivel nálam nem volt óra, így nem tudom, pontosan mikor értünk fel a hegy tetején lévő házhoz, kb. 12 körül. Ott megtartottuk a szokásos evés-ivás-csúcsfotózkodást, majd elindultunk visszafelé. Az időjárásra nem lehetett semmi panaszunk, a Nap ahogy felkelt reggel úgy sütött most is, leginkább a leégésre kellett vigyáznunk. Azt hinné az ember, hogy hegyről lefele csak úgy le lehet szaladni, egy métert nem kell már felfele mennie. De nem itt az Übergossene Almon, ahol a dombokra ugyanúgy fel kellett mászni visszafele is. Az egy kicsit tovább tartott, mint gondoltuk, de a nyeregtől lefele már szó szerint rohanhattunk, csúszhattunk a porhóban. A leggyorsabb és legkellemesebb lejutást mégis az utolsó 250 méter szint jelentette, ahol egy majdnem tökéletes bobpályán csúszhattunk. Csak rá kellett ülni a pályára - amit előtte már egy páran kicsúsztak - és egy idő után már tetemes mennyiségű havon utazhatott az ember. Ha néha lelassultam, akkor Attila hátulról jól meglökött, így újabb lendületet kaptam. Mi, tanoncok ezt nagyon élveztük, és ha nem tartottuk volna túlzásnak, a 11 órás túra ellenére még egyszer felmásztunk volna csak ezért a csúszásért. De örültünk, hogy lyuk van a hátsónkon, kezdtünk eléhezni.

Délután-este a szokásos sörök mellé vadabb dolgok is előkerültek - hogy bírták felcipelni? - és igazi táborzáró buli kerekedett. A csúcsmászó csapat tagjai le se tagadhatták, hogy egész nap kint voltak, mindenkin látszódott a napszemüveg és/vagy sapka helye. Ennek valószínűleg Dénes sminkesei örülhettek hétfő este, mikor a színművész úr arcát hozhatták helyre az előadásra. Mindez azonban nagyon távol volt tőlünk, és inkább egymásnak és a hegyeknek örültünk.
a.

Az FTSK Excelsior SE Hegymászó Szakosztálya által szervezett Téli magashegyi tanfolyam.
Résztvevők: Gáspár Attila, Kerekes Andrea
Időpont: 2005. február