Mangart újra

A hétvégén sikeres túrát tettünk újra Erikhez, a Mangrtra (2667 m). Bár péntek reggel szakadó esőben indultunk Törökbálintról, ami kitartott egészen a klagenfurti-medencéig, de bízva Panther előrejelzésében, mi is bíztunk az időben. A Predil-hágó előtt a Predil-tónál már napsütésben bambultunk az áttetsző vízbe és nem győztük lehámozni magunkról a ruharétegeket a 20-22 fokban.
A rakétasebességű Honda CRV-nek – és persze a sofőrnek, Gábornak – köszönhetően rengeteg időnk volt még estig, így elkirándultunk a Soca forrásához. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy behajtottunk Trenta völgyébe, megkerestük a megfelelő parkolót, majd 10 perc mászás után elértük a valószínűtlenül kék és tiszta aktív forrásbarlangot. A látványhoz foghatót még soha nem tapasztaltam: kristálytiszta királykék víz, tisztán kivehető a tizen-huszonvalahány méter mélyen folytatódó barlangjárat...de leginkább a színe volt megdöbbentő! Nehezen szakadtam el a látványtól.

Amúgy a hidegfront ezt a környéket sem kerülte el, a Mangrt enyhén porcukrosan villogott a napfényben, és ahogy később Eriktől megtudtuk, aznap reggel kb. 25 cm hó esett. Ennek köszönhetően mindenki lemenekült a hegyről, a napközben megérkező meleg levegő azonban elolvasztotta a havat, és mi csak néztünk csodálkozva, hogy sehol senki a Mangrt környékén.
A péntek este kellemesen és hangulatosan telt a Mangrt Koca-ban; gyertyafénynél, kellemes zene és pattogó kályha mellett beszélgettünk, Erikéken és rajtunk kívűl senki más nem volt a házban.

Szombat reggel nem siettünk, 8 óra körül keltünk, nem igazán rohantunk, tudtuk, hogy az Olasz-út nem igényel egész napot. István a térde miatt nem vállalta a ferrátát, a Kis Mangrt alatt így elváltak az útjaink, ő fel a Mangrtra, mi le a Nogara bivakhoz, hogy visszamásszunk az Olasz-úton. Az idő kellemes volt, napsütés, a magasságnak megfelelő hűvös levegővel.
Négyünk közül Söci (Sőtér Zoltán, kollegám) még soha nem járt via ferrátán, neki ez volt a beavatás, de remekül helytállt, még élvezte is a dolgot – bár az óvatos, "nem-rúgjuk-a-követ-a-társunkra" mozgást még gyakorolnia kell...

Számomra az út kicsit csalódás volt, mert csak 1 darab kürtőn kellett átmászni, és az sem igényelt túlságosan bonyolult akrobatikát...
A ferrata alja ráadásul elég törős is, egy alkalommal, miközben vártam a továbbhaladásra, egyszercsak öngyilkos ugrást hajtott végre egy öklömnyi kődarab – régen fogás volt –, anélkül, hogy egyáltalán hozzáértem volna. Ezek után inkább bíztam és kapaszkodtam a drótkötélbe.
Kitettségben és cikk-cakkos vonalvezetésben nem volt hiány, drótban is csak egy helyen, de azt Leto segítségével mindenki áthidalta, így nem volt para.
A nyeregbe – és végre a napfényre – kiérve megveregettük Söci hátát, majd Letoval a folytatásban a Szlovén-út mellett voksoltunk. Gábor és Söci a normál utat választották.

És bölcsen döntöttek, mert a Szlovén-út egy igazi egérfogó volt. Annyira, hogy mi is, mint gyanútlan rágcsálók rácuppantunk a mézes-sajtra. Negyed órán belül kb. 100 m szintet szaladtunk fel a drótkötél mellett, és előre örültünk a rekordidőnek (a beszállásnál direkt lenyomtuk a stoppert, kíváncsiak voltunk, mennyi idő alatt érünk fel). Azonban a csapda lecsukódott és nagyot csattant. Majdhogynem a fejünkön. Kezdett elmaradozni a drótkötél, és egyre több hó és zuhanó kő lett körülöttünk. Annyira, hogy egy alkalommal erősen a sziklához kellett lapulnunk – mondanom sem kell, hogy kuloárban törtünk előre – és pár percet várnunk, míg a félelemetes suhogás és pattogás megszűnik. Benne voltunk a jóban. A meredekség lehetett 45-50 fokos, jeges-havas, csúszós kőgörgetegen kúsztunk előre, helyenként négykézláb. Ahol láttunk drótkötelet, próbáltuk megközelíteni és használni, de az sem mindenhol jött össze, mert a dróthoz vezető két lépést nem vállaltuk be. Így maradt a minnél gyorsabb szóló mászás, hogy kikerüljünk a bombázási zónából.
Az adrenalin és a para jó hajtóerőnek bizonyult, 1 óra 20 perc után kifulladva a havas csúcson álltunk és nagyon örültünk, hogy felértünk.
Gáborékkal lefele menet találkoztunk, a mi megítélésünk szerint még kb. 20 percre lehettek a csúcstól.

Kiéhezve, szomjazva 8 órányi túra után értünk vissza a házhoz, ahol István már várt minket. Ő is fent járt a Mangarton, kellemes túrát csinált, kicsit sajnálta, hogy még sem vállalta be velünk az Olasz-utat.
Kellemesen elzsibbadva a kalória utánpótlás után (káposzta leves+spagetti+strudel+ "n" számú bögre tea) el kezdtük várni Söciéket. 1/4 8 körül már egyre idegesebben, mert régen meg kellett volna érkezniük, ezért megkértük Eriket, hogy autóval vigyen fel minket a felső parkolóhoz, ott messzire belátjuk az utat, hátha történt velük valami.
A valami az csak annyi volt, hogy fáradtak voltak és lassan haladtak, illetve naplementéztek, ezért maradtak el olyan sokáig...

Vasárnapra is nagyszabású terveink voltak, 6 órás keléssel...
Ami nem annyira jött össze, de igazából realitása sem volt a dolognak. Maradt a kényelmes reggelizés, pakolászás.
Bovec határában a benzinkúttal szemben hívogatóan csillogott a Kanin felvonójának felső állomása, így befizettünk egy retúrjáratra 2200 méterre. Felrángattuk magunkat az Ördög ablakához, fényképezkedtünk, sütkéreztünk, örültünk magunknak és a hegyeknek, majd visszatértünk a völgybe.

Bár elég későre járt az idő, de a Vrisic-hágóhoz vezető út mellett nem hagytuk ki a Mlinarica szurdokot. Sőt, annyira nem, hogy Istvánnal meztéllábra vetkezve és dacolva a kellemesen hideg vízzel és metsző kövekkel, bemásztunk, begázoltunk a lezárt részre is. Megérte...Jövőre a kanyoning is kötelező program!
A Prisank oldalában a Szomorú leányka (Ajdovska deklica) még mindig szomorúan nézett le ránk és mi is bánatosan tekintettünk föl rá, mivel búcsúztunk a hegyektől...
Kranjska Gorában két kis srácot lezavarva a bronz kőszáli kecskéről még készítettünk pár szimbolikus fotót és elindultunk kis hazánk felé.
a.

Túra időpontja: 2007. szeptember
Résztvevők: Gricz István, Kerekes Andrea, Leto Tokarev, Sőtér Zoltán, Varga Gábor