Mount Triglav

Nekem a Gellért-hegy a Himalája,
Bár kicsit alacsonyabb mi tagadás,
De nyári éjszakán igazi bája,
Szememben van olyan szép, mint bármi más.
(dalszöveg, S. Nagy István)

Két napon keresztül ez az idétlen dal járt a fejemben. Nem véletlenül, mert amekkora tömeggel a Triglavon találkoztunk, azt igazolja, hogy a szlovén lelkekben valami ilyesmi szólhat: „Nekem a Triglav a Himalája…”. Főnököm a megmondhatója, miszerint az az igazi szlovén, aki életében legalább egyszer felkapaszkodik a Triglavra és megöleli az öreg bádogdobozt.Az öreg bádogdoboz, tisztességes nevén Aljazev Stolp már 1895 óta ácsorog a hegytetőn és tűri a turisták ölelgetését. Anno, a 19. sz. végén egy renitens pap, alias Jakob Aljaz valami piti összegért hozzájutott a csúcs területéhez – ugyan ki árulta? – és megépítettette magának a dobozkát. Hogy mi volt a célja vele, nem tudom, állítólag volt benne forgatható szék is, de nem hiszem, hogy a csuhás sokat ücsörgött benne, lévén az alumínium remek villámfogó és -vezető.

A Lexus remekül elszórakoztatta a fiúkat azalatt a 7 óra alatt, mire sikerült eljutni az Aljazev Dom parkolójáig. Nyomogatták a navigációs rendszert, dicsérték a tempomatot és a kanyarlámpát. Én meg elterpeszkedtem hátul és nem tudtam mit kezdeni a rengeteg hellyel.

A Tejút fényesen ragyogott felettünk, már majdnem el is felejtettük, milyen szép. A fenyők megvédtek minket az éjszakai párától, csak egy-két helyen álltak bordáinkba gyökereik. A parkolóban remek helyet találtunk az alváshoz, bár azt nem értettük, hogy hajnali 3-4 órától kezdődően mire fel a nagy jövés-menés. Autók jöttek, elhalkultak, emberek kiszálltak, hangoskodtak, majd eltűntek. Felszínesen szenderegtünk pár órát, majd összecuccoltunk és elindultunk a Tominskova úton. Az erdei ösvényre lépve majd’ félméteres lépések és 50 fokos hegyoldal jött szembe és maradt velünk több, mint 1000 méter szinten.

Ömlött rólam a víz, de nem csak az erőlködéstől, hanem attól a ragadós-cuppogós felhőtől is, amiben gyalogoltunk. A hegyeket csak elképzelni tudtuk magunk körül, biztos fantasztikus helyen jártunk. A webkamera szerint 2500 méteren sütött a Nap, reménykedtünk benne.

Leto bőven előttem, Söci mögöttem, de tény, mindenki egymagában caplatott felfele. Az erdei ösvény mellett fokozatosan összementek a fák, míg végül a csupasz sziklák maradtak csak. A beülő és kletter cucc a hátizsákban figyelt, sehol nem volt olyan nehézség a falban, hogy rájuk fanyalodtunk volna – így cipelhettük azokat is a hátunkon.Azonban minél jobban izzadtunk és fáradtunk, azzal együtt kimásztunk a ragacsos felhőből és makulátlan kék ég várt minket. Leto pedig minket, ott ahol a Prag, a Planika házhoz és a Triglavski Domhoz vezető utak összefutottak. Állítása szerint már egy órája várakozott. Nehezen hittem el, de kénytelen voltam, hiszen húsz lépésenként meg kellett állnom levegőért kapkodva. A platón, ahol ültünk, folyamatosan buktak át a felhők, így legalább volt mit fényképezni várakozás és pihenés közben.

Egy utolsó nekirugaszkodással és kaptatóval elértük a 2500 méteren lévő Triglavski Dom-ot, ahol első utam a recepcióhoz vezetett, de az ember csak mosolygott és széttárta a kezét. Ott alszunk, ahol akarunk, de ágyat nem tud adni. Pedig a ház egyáltalán nem kicsi, ám így is már tumultus volt az étteremben, helyezkedtek az emberek éjszakára. Felrémlett bennem a 2 évvel ezelőtti Sasok-túra és ellentmondást nem tűrve közöltem a fiúkkal, hogy házon kívül alszunk. Nem is ellenkeztek. Amilyen mázlink volt, a ház mellett találtunk egy kápolnát, annak előterébe vackoltuk be magunkat. Mint később kiderült, ez egyáltalán nem volt illegális és szentségtörő, csak fura volt, hiszen minden arra járó be akart kukkantani a templomba és igencsak meglepődtek a csövezős parittyákon – persze mi is meg voltunk illetődve, de legalább nem ért minket a szél. Mert a szél rendületlenül fújt. Nem hidegen, de éppen annyira, hogy sapka nélkül fázzak. És éppen annyira, hogy az éjszaka közepén Söci bemeneküljön az Úr házába, mondván, a repedt plexi mellett a belét is kifújta a szél és szétfagyott. Reggel persze alig bírtuk felébreszteni, édesdeden aludt az egyik padon füldugóval a fülében.

Ezen az éjszaka se aludtam sokat, de legalább rosszul, így 7 órakor már melegítettem a tea vizet és csodálkozva néztem, ahogy apró hangyaként kúsztak az emberek a csúcs felé. Hamarosan mi is hangyák lettünk és lihegve kapaszkodtunk a sziklába, helyenként a drótkötél segítségével húztam-vontam magam. Kivéve Letot, ő most gépembert játszott és rohant és nem lihegett. Ha már ennyit ácsorogtam, legalább fotóztam; alattunk minden felhőpaplanba burkolózott.

A hegytetőn a bádogdobozt mi is meglapogattuk, a kötelező csúcsfotókat elkészítettük és még oklevelet is vettünk 1 euróért, igazolván, hogy megmásztuk, mit meg kellett. Természetesen az oklevelet áruló srácnál dobozos sört és cola-t is lehetett kapni. Csúcs ez az érzés! Úgy döntöttünk, a járt utat elhagyjuk a járatlanért, mert nincs kedvünk lefele is sorban állni. A csúcstömb nyugati oldalán kezdtünk el ereszkedni, hogy megkerülve a fél hegyet a Luknja-hágón át lépjünk vissza a Vrata-völgybe.
Az elképzelés jó volt, az idő és a táj pedig szép. Mint már máskor is, az egérfogó az út közepén csattant, amikor is tényleg használni kellett a kletter cuccot, ám lefele másztunk a segítségével…és az a pár ember, akivel utunk során találkoztunk, mind szembe jött. Rá kellett eszmélnünk, hogy ez a variánst csak felfele járják, egyirányú! (Az út neve Plemenice (Banberg) és az egyik legnehezebb a Triglavra irányulók közül.)
Leto felismerni vélte a szlovén humort, miszerint drótkötél csak ott nincs, ahol amúgy nagyon jó lenne. Simán voltak 30 méteres II+-os lemászásaink szabadon, alattunk a majdnem semmivel. Vártam, hogy Söcinél mikor szakad el a cérna, de úgy tűnt kötelet használ, mert ő kifejezetten élvezte ezeket a helyzeteket. És miután lemásztunk a leglehetetlenebb részeken és elértük a biztonságot jelentő hágót, kijelentette, úgy érzi, kezd elmúlni a tériszonya. Túlságosan fáradt voltam lábilag és agyilag is ahhoz, hogy valami kacifántosat válaszoljak neki, inkább meglepődve nézegettem saját aurámat. Először a kimerültségnek tudtam be a jelenést és megriadtam tőle, de miután Söci is látta a sajátját inkább a kíváncsiság furdalt, hogy mi a fene lehet. Azoknak, akiknek a reál tárgyak anno nem okoztak problémát – velem ellentétben – nem lesz nagy meglepetés, hogy csupán fénytörési jelenségről van szó. Mivel egy hágón álltam és az egyik oldalon, – hogy pozícionáljam –, a hátam mögött tiszta volt a völgy (felhőmentes) és abból az irányból sütött a Nap, míg a Vrata-völgyből – tehát szemből – gomolygott a sok nedvességet tartalmazó felhő és én pont a napsütés egyenes útjában álltam és a vízcseppekről visszaverődő fény vonta be szivárvány színű aurával a kontúromat. Vicces volt. Ráadásul egymás auráját nem láthattuk, úgyhogy még erőteljesebben hittem azt, hogy természetfeletti jelenségről van szó.
Az azonban nagyon is valóságos volt, hogy a hágóból még 700 méter szintet kellett ereszkedni. Lábaim kontrollálatlanul kezdtek összecsuklani, ha nincs nálam bot, még most is négykézláb botorkálnék a kocsi felé. Remegő térdekkel beleereszkedtünk a ködbe, hirtelen szürke és sötét lett minden. Söcit is sikerült elveszíteni, az ő izmainak is szokatlan volt a terhelés. A nedves és csúnya felhő kb. 3-400 méter magas lehetett, mert egyszer csak alatta voltunk, megnőtt a látótávolság. Valami fenyőféleségről próbáltuk lenyalni a nedvességet, régi, szép és szomjas Sorapiss-i emlékeket idézve.

A vasárnapi etap – 300 méter föl, 1800 méter le – kissé megviselt, este hét óra után értük el a parkolót, olcsó, de kitűnő pizzát gyűrtünk az arcunkba, majd elnyúltam a Lexus hátuljában.Hajnali fél háromkor tettek ki a fiúk otthon, aznap még mentem dolgozni, majd pénteken gyorsan elrepültem nyaralni, hogy kialudjam végre magam.
a.

Túra időpontja: 2008. augusztus 30-31.
Résztvevők: Kerekes Andrea, Leto Tokarev, Sőtér Zoltán (Söci)