Pádis - Vissza a télbe

Péntek délutáni araszolás az M0-án. Magyarország legrövidebb és legdrágább autópályája felé, hogy Szolnokon csatlakozhasson még egy fő résztvevő az idei pünkösdi Pádis-fennsík túrára.

Letoék már évek óta a Glavoj-réten pünkösdölnek, idén én is velük tartottam a jól ismert fennsíkra, ahol még a gyöngyösi barlangászokkal minimum 4x már jártam. Kíváncsi voltam, májusban milyen képet fest a fennsík, de ekkora döbbenetre nem számítottam, mint amivel szembesülnünk kellett a pár nap alatt. A rétre tartott még Gábor, vele együtt Zsolt és barátnője Anikó és a Zilahy család, akik már kedden megkezdték erdélyi csavargásukat és most a Biharban randizunk velük. A Toyotában Leton és rajtam kívül még Dani és Orsi várta még, hogy megérkezzünk végre és vízszintbe helyezhessük magunkat. Valahol nagy Alföldünkön ért utol Gábor telefonja, hogy nekik bizony már állnak a sátraik, és a milyen az ido kérdésemre a JÓ mellé még megkaptuk, hogy AZÉRT AZ ERDŐBEN HELYENKÉNT HÓ VAN választ. Ezt a meleg, késő délutáni napsütötte rónán kicsit nehezen tudtuk magunk elég képzelni, de pár óra múlva már saját szemünkkel és bőrünkön megtapasztalhattuk a valóságot. A határt viszonylag könnyedén átugrottuk, utána jelentett némi fékezőerőt a kötelezendően megvásárolandó út-matrica. Nem ám autópálya, hanem csak sima, a kevésbé sima román utakon való közlekedésre jogosító vinyetta. Mindegy, hogy az ember főúton vagy földúton kíván közlekedni, mindenképpen fizetnie kell. Ezt röpke fél óra alatt el is intéztük, miközben szétnyitható, fa hokedlit akartak mindenáron eladni nekünk. Úgy gondolták ez nélkülözhetetlen felszerelés a Toyotához, mert emberünket heves fejrázásokkal próbáltuk továbbállásra biztatni... egy idő után feladta és elugrott az autó elől. A román utakról csak a szokásosat tudnám írni: kritikán aluli, lukacsos, életveszélyes. A falvakban még mindig - vagy már megint - nincs közvilágítás, az ottaniak a lehető legnyugodtabban sétálnak a vaksötét főút mellett. A még nem említett útvonalunk a köv. volt: Budapest-Szolnok-Püspökladány-Biharkeresztes-Nagyvárad-Belénes-Pietrosa-Boga-telep-Glavoj-rét.

Éjjel negyed 1-re értünk fel, az utolsó 25 km-t a hegyen kb. 50 perc alatt tettük meg. Részben miattam, mivel Letotól elkértem a kormányt és a kátyús, vízmosta, csúszós földutakon való vezetési hiányosságaimat nem tudtam kellőképpen kompenzálni a Toyotával. Időnként rendesen odavertem az alját vagy az oldalát, kisebbfajta sokkot kapva. Egy idő után már olyan óvatos voltam, hogy egyesben is lefulladtam. Leto szerint nem figyeltem az utat. Emlékezetem szerint mereven csak azt bámultam.

Negyed 1-kor meglehetősen hideg volt. Annyira, hogy fagyott. Ezen már elcsodálkoztunk. Majd tovább csodálkoztam az éjszaka folyamán, hogy a több réteg ruha és a polár zsákkal felturbózott hálózsákkal együtt is folyamatosan vacogok. Úgy rémlik nem is aludtam, de ezt biztos csak álmodtam, mert amúgy nagyon unatkoztam volna 7 órán keresztül.

Kihajtogattuk magunkat a sátorból és vártuk a Napot. Annyira hideg és annyira deres volt minden, megdermedtünk mint a bogarak. Ahogy percről-percre kúszott felénk a megváltó meleg fényesség úgy tértünk mi is magunkhoz. Kilenckor már úton volt az egész bagázs: Leto, Andris, Dani, Orsi a barlangi szekció, Zsolt, Anikó, Gábor, jómagam a felszíni szekció, Réka, Bendegúz és Botond a családi szekció. Pádison május közepén tömegével virágzott a krókusz (Crocus heuffelianus). Itthon már rég el is felejtettem a kis lila virágról készült makro fotókat, most lehetett újakkal próbálkozni. Zsolt be is feküdt közéjük fotózni - úgy tett, mint aki megrészegülve a látványtól arccal közéjük bukik. A barlangászok szombati menüje a Fekete-barlang volt, mely köteles, ereszkedős képződmény. A havas katlant és a jeges, vizes bejáratot meglátva se jött meg a kedvem hozzá. Mi inkább a Galbina szirt felé vettük lépteinket. Lépteink néha megakadtak egy-egy térdig, rosszabb esetben combközépig történő hóba szakadás alkalmával, ami enyhe káromkodást fakasztott. A szirtnél derült ki, hogy a felszíni frakció nem tisztázta pontosan, hogy mit is akar aznap. Gábor, aki először járt a környéken, egy nap alatt szerette volna bejárni a látványosságokat: Eszkimó-barlang, Galbina-szirt, Flóra-rét, Galbina-szurdok, Csodavár. Egy napra húzós tétel, ha az ember csak nézgelődni, lötyögni jött ki, nem pedig teljesítménytúrázni. És mi az előbbire törekedtünk. Így kiegyeztünk aznapra a Csodavárban, útba ejtve egy még általam se látott zsombolyt, a Porcikát, amit folyamatosan Porciónak neveztem. A Porcika is a Pádis fennsík döbbenései közé tartozik. Az ember először a sziklafalat pillantja meg, és ahogy közelít hozzá gyanússá válik, hogy nem látja a bejáratot, csak a leszakadó sziklafalat még vagy 30 méter mélyen. Nagyon szép és nagyon látványos az alja, tömör jég és hó keveréke. A Porcika után következett utunk legküzdelmesebb része a Csodavárhoz menet. Az északi lejtésű hegyoldalban 80-100 cm összefüggő hótakaró volt, mely minduntalan beszakadt alattunk. Léptem, beszakadtam térdig, de a lendület vitt tovább, így majdnem sikerült párszor lábat törnöm. A Csodavár pereménél találkoztunk egy egész busznyi magyar csoporttal, ahol majd minden harmadik ember azt kérdezte tőlünk, hogy Messze még?. De mégis micsoda??? Ha a Csodavárra gondoltak akkor pont ott volt mellettük, hiába mutogattunk a fákon túlra, elég hitetlenül néztek ránk. Jót vigyorogtunk rajtuk, meg a Messze van még? költői kérdésükön. Anno, évekkel ezelőtt a Csodavárba minden egyes alkalommal lementünk, soha nem okozott gondot a bejárati kuloár. Ám most, olvadó, kásás, méteres hó volt rajta és alig egy nyom. Elindultunk Gáborral, de nem voltam róla meggyőződve, hogy végig lesz is kedve a szabadmászáshoz. Ha kicsit lassan is, de volt. Miközben lefele menet a sarkamat vagdostam a hóba, eszembe jutott a húsvéti tátrai kuloár mászás. Ott az Istennek se mertem hátat fordítani a hegynek, szinte rátapadva a lejtőre, araszoltam lefele. Megfontolt és lassú voltam. Mint most Gábor - nehogy sértésnek vedd! -, aki kissé visszafogottabb sebességgel, de kitartóan lépkedett lefele. A barlang szájánál legalább 4 méter hó torlódott fel, nem tűnt lehetetlennek a lejutás, de kötél és jégcsákány nélkül ahhoz már nem volt kedvem. Ráadásul a felettünk lévő kilátópontból valaki úgy gondolta, hogy feltétlenül szükségünk van egy sétapálcára és leküldte nekünk néhány kilónyi kővel együtt... Sisak nélkül majdnem tele lett a gatyánk. 100 méter magasból ledobott apróság is hatalmasat tud az ember koponyáján koppanni.

Maga a Csodavár 3 jól elkülöníthető beszakadásból áll, kettőt összeköt egy földnyelv, amin átsétálva megpillanthatjuk a hatalmas kaput, ahol a patak lép be barlangjába és tűnik el föld alatti útjára. A harmadik lyuk a patak bejáratán keresztül érhető el. Ha nincs méteres hó és hangosan zúgó patak. Most volt, így csak ízelítőt tudtam a Csodából Gábornak mutatni. A kuloárból kimászva rádöbbentünk, hogy mindketten erősen cuppogunk a bakancsainkban és éhesek is vagyunk, így a tábor felé vettük magunkat.

Persze a barlangász szekció és Réka már a réten napoztak. Leto és Dani gatyáig szétáztatták magukat a Feketében, Andris és Orsi hamarabb megelégelték a jeges zuhanyt.

A délután további programja mi más lehetett volna parittyáéknál? Íjjásztunk. Ki több, ki kevesebb sikerrel, de egyértelmű volt, hogy Gábor a legelhivatottabb közülünk, szinte minden lufit szétlőtt.

Levezetésül Letoval még elsétáltunk a Ponor-réthez, melyet most láttam először tavas állapotában. Eddig csak a dimbek-dombok között csurgó patakkal találkoztam, idén a Ponor rét is megmutatta másik - vizesebb - arcát.

Éjszaka nem volt hideg. Annál inkább esős, ami kitartott reggel is, és még egész délelőtt. Felállítottuk Andris sörsátrát is, legyen valami eső mentes közösségi hely és szótlanul nyeltük reggelinket. Galbina-szurdok túra elvetve, nagyjából annyit tudtunk kitalálni, hogy testületileg elmegyünk a Bársza-barlanghoz, ahol majd Letoék bebújnak a föld alá, a többiekkel majd lesz valami. Réka is jött a két gyerekkel, de már az odafele úton csuromvizes lett mindenki, így ok a Bárszánál azonnal hátraarcot csináltak a táborba. A Bársza szerencsére nem zsomboly, viszonylag sokáig be lehet menni gyalog is, a bejárata sem okoz különösebb gondot. Nyáron, amikor nincs hó. Most volt, így kötélbe kapaszkodva tudtunk csak lemászni - mivel úgy gondoltam inkább bóklászok a nedves barlangban egy kicsit, mint a felszínen az esőben nagyon ne csináljak semmit. A lemászás után szintén a kötél segítségével csúsztunk beljebb. A járatok inkább jégpályák voltak, mint a megszokott sarat, vizes állagúak. A jég után meander következett, amit - Danit követve - Gáborral felül másztunk ki, míg Andrisék az aljában vígan sétáltak. A plusz poén az volt, hogy Gábor nem készült a barlangra és nagyvonalúan a sátrában felejtette a fejlámpáját. Ott olyan praktikus helyen van - mondta. Így külön izgalom volt a mászás. Ami hamar be is fejeződött, mert 5 méteres letörés következett, amit már csak Letoék abszolváltak. Mi kifele vettük az irányt. A kötelek visszafele is jó szolgálatot tettek, a jégpadló befelé lejtett, így volt min felhúzódzkodni. (Bár Leto szerint a gumicsizma annyira jó viselet, hogy nekik egyáltalán nem volt szükségük a kötélre, simán fellépdeltek anélkül is a jégen.)

A barlang hűvös volt, de legalább esőmentes. A felszín hűvös is, esős is. Szomorúnak és kétségbeejtőnek éreztem a tegnapi verőfényes nap után. Még csak a hajlandóságot sem láttuk a felhőkben, hogy odébb álljanak. A Bárszából visszatérve Andris becsomagolta családját és hazaindultak. Ebben az időben értelmetlen két kicsi gyerekkel arra várni, hogy hátha holnap jobb lesz... Ők az autóba én a sátorba bújtam be és menekültem a jótékony alvás melegébe.

Amit szintén meg lehet unni, de addigra kegyelmet kaptunk és abbahagyta az eso. Dani, Orsi, Gábor és Zsolték is unhatták a banánt, mert elsétáltak a Ponor-cirkuszhoz megszemlélni a tavat. Letoval a Hamlet-barlanghoz slattyogtunk el. A Hamlet is - mint a legtöbb barlang - víznyelő képződmény, hatalmas szájjal. A hatalmas szájba most harsogó patak ömlött be, amin átjárót kerestünk, hogy meg tudjuk szemlélni közelebbről is. Leto bakancsban én gumicsizmában voltam, így adott volt, hogy ki kit fog átcipelni a vízen, ha nem találunk megfelelő részt. Gázlót is csak nehezen. A magam 55 kilogrammjával Leto 65 kg-ja is sok volt. A 7-8 méter széles gázló közepén erősen koncentrálnom kellett, hogy ne boruljunk be arccal mindketten a vízbe. Az erőlködést megérte a Hamlet, látványosan zúgott beléje a víz, de itt is rengeteg hó volt, aminek május közepén már talán nem kéne lennie.

A délután további része a Glavoj-rét kifüstölésével telt. Vágytunk a tűz melegére, de elázott minden fánk. Kevés, szárazon maradt fogpiszkálókkal és szúnyogriasztóval sikerült némi lángot csiholni, majd fenyőgallyakkal szárítottuk a hasábokat, ami azonban hatalmas füsttel járt. A többi csapat is küzdött a saját tüzével - kivéve, aki otthonról hozott magával tűzifát - de füst tekintetében mi voltunk a legjobbak.

Éjszaka erősen fohászkodtunk mindenféle Manituhoz, hogy másnap legyen esőmentes, hogy meglátogathassuk a Szamos-Bazárt. És lőn. Még a Nap is kisütött. Táborbontás után már autókkal indultunk a Bazár felé. Még mindig csodálkozom, miként bírnak személyautók a fennsíkon közlekedni, anélkül, hogy szétesnének. Egy óriási pocsolya előtt Danival papparazzikként lesben álltunk Gáborra várva, vajon miként kell át a kisebb balatonnyi vízen. Hááát elég sebesen... az életünkért ugrottunk félre, nem gondolva, hogy Gábor ilyen kíméletlenül belehajtja az Opelt. A következő akadályon már nem jutott ilyen könnyen túl. Süppedős, vizes dagonya, félig keresztben egy kidőlt fa. A fiúk fejszét fogtak és elkezdték gallyazni a fát, hogy arrébb tudják emelni. Közben büdös mocsárszag terjengett, mintha valami rothadó láposban jártunk volna. Gábor újra nagy gázt adott ... és ezen a pályán is túljutott. Keményen megküzdöttünk az Aragyászáért. Ami még mindig téli álmát aludta, hóval, jéggel fedve. Gyönyörű, hatalmas jégképződményeket láttunk - az amúgy szandálban átjárható barlangban. A legideálisabb viselet itt is a gumicsizma-fejlámpa kombináció volt, bár erősen hiányoltuk a hágóvasakat is. A túloldali kijáratot kb. 10 méter magas hó fedte, így hátraarcot csináltunk és kicsúszkáltunk az Aragyászából. A szurdok túrát majd legközelebb tartjuk meg.
a.

Túra időpontja: 2005. Pünkösd
Résztvevők: sokan