Der Weg ist das Ziel – Stubai Alpokban a Parittyák

Stubai Alpok, ami tavaly átlényegült Ankogelre, Gran Paradisora, Karni Alpokra. Idén se voltam másképp, majd ha hazajöttünk, elmesélem, hogy ott jártunk, addig még bármi lehet belőle. Női gyengeségemnek tudható be, annyira izgultam, hogy semmi ne jöjjön közbe, hogy előtte pár nappal sikerült belázasítani magam és ágynak dőlni, halványan megkockáztatva, hogy nem tudok elmenni a NAGY PARITTYA TÚRÁRA!

Szerencsére nem ettem olyan forrón, bár péntek este, mikor Gábor és Badile megérkezett hozzánk, kimosott-szétcentrifugázott-éppen-kutya-szájából-kihúzott rongynak éreztem magam. Képtelen vagyok változtatni babonás szokásaimon, többek között, hogy ne az utolsó percben pakoljak össze idegbajosan – Dinó el is ment inkább kocsmázni, jobbnak látta távol tartani magát tőlem.

Hosszú-hosszú autózás után – szép időben! –, elhagyván a Brenner hágót, völgyünk felé vettük az irányt, hogy éjszakára csövezős szálláshelyet keressünk. Az elején még lelkesek és bizakodóak voltunk, hogy hátha ott a következő saroknál, a következő facsoportnál…de nem. Két órán keresztül furikáztunk egyik hegyoldalról a másikra, egyik kis útról át a másikba, de egy kocsinyi helyet nem találtunk, ahol ne lett volna pillantás közelben egy ház. A hegy/domboldal pedig mindenhol minimum 45 fokos volt. Egyszerűen nem tudtunk elbújni! Jobb ötlet híján megkerestük a végponti parkolót (Ridnauntal, Erzaussbereitung, 1400 m), ahol egy kis domb mögött elrejtettük a Picassot és végre szétpakolhattunk, főzhettünk – kb. 9 órányi kocsikázás után. (Megjegyzem, hogy órát, időpontot a továbbiakban nem mindig fogok írni, mivel nem vittem magammal karórát, soha nem tudtam, hogy éppen mennyi az idő, de igazán nem is érdekelt.)
Ha jól belegondolok Badile-val már évek óta nem túráztam együtt, el is felejtettem, hogy mennyire szórakoztató tud lenni. Dőlt a fiúkból a hülyeség és szerencsére ez így volt egész idő alatt.
Az egyetlen negatívum ezen a napon, hogy a főzőedényem álnokul megcsalt és elragadtatta magát egy sebesen hömpölygő folyóval. Utánakapni se volt időm, csak a nyele maradt a kezemben.
Első éjszaka a csillagok alatt aludtunk egy apró fenyőcsoportban, ami véletlenül maradhatott meg a szántóföldek közepén.

A több, ami kevesebb, avagy Andris ruha mizériája

Szokásos reggeli kép. Ezerfelé a cuccaink az autó körül, majd ezeregy variációként próbáljuk az egy hétre való adagot belepaszírozni zsákjainkba. Meleg ruha, vasak, kletter cucc, esőkabát, reggeli kaja, fogkefe, plusz kicsi zsák. Az első pillanatban nem akarok orravágódni saját púpomtól, csak egy órás cipelés után döbbenek rá a valóságra, hogy EZT nekem EGY HÉTIG KELL hurcolnom hágóra föl és hágóról le. Kissé ideges is leszek a gondolatától... Első napi adagunk nem nagy, 1400 méterről a 2112 méteren lévő Poschhüttéig vonszoljuk fel magunkat. Félig belehalunk, pedig hol vagyunk még a Hohe Stubai-tól!?... A házikó nagyon népszerű a bicajosok körében is, másnapi hágónk benne lehet valami "extrém szivatós-bicajozás a hegyek között" c. kézikönyvben, mert a közben utolért eső ellenére is rengeteg montis áll meg kajálni, pihenni házunknál.
Poschhütte inkább egy tanyagazdaságra emlékeztet, még hütte book sincs benne, istálló és állatok annál inkább. A legnagyobb szám egy papagáj - márkájáról fogalmam sincs - aki a cifra német káromkodásokon át az ugatásig és a macskanyávogásig széles repertoárral rendelkezik, amit meg is oszt velünk. Lefekvésnél a fiúk nyakkitekerésével fenyegetőznek, ám éjszakára a szárnyas is befogja.
Apropó mumus. Merthogy felfele menet vele is találkoztunk. Nem áztatott minket bőrig, de azért kaptunk belőle, csak hogy szokjuk a gondolatot...
...és hogy Andris is szokja, rá kellett döbbennie, hogy csupán azzal a ruhamennyiséggel rendelkezik, amit éppen visel (leszámítva a esőkabátot és technikai nadrágot). Egész egyszerűen elbénázta reggel a pakolást és a völgyben hagyta a tiszta gatyákat, pólókat, zoknikat tartalmazó szatyrot. Hevesen érdeklődött az alsóneműim iránt, de látván a méreteket, inkább elállt tőle. Pólóval Gábor segítette ki, tőlem pedig megkapta a sub zero nadrágomat, ami kb. lábszárközépig ért neki, de az is több volt a semminél. És hogy ezek után mitől is volt még mindig szemtelenül nehéz a zsákja? A válasz: az egy literes Ballantines whiskytől, üvegestül! Mert kérem, aki úr, az a hegyekben is úr, és nem tölti ki műanyag palackba a nemes nedűt, inkább cipeli - de a gentleman beismerve butaságát gentlemanként átkozta is magát emiatt.
Szóval a whisky kötelezően fogyasztandó volt mindenki által - a showman papagájt nem kínáltuk belőle.

Egy kis luxus

Tudtuk előre, hogy hétfőn mumus lesz. Tudtam, tudtam, de arra nem számítottam, hogy órákig fogunk üveges szemmel az ablakon kibámulni és vizslatni, hogy most éppen nagyon szakad az eső vagy csak egy árnyalatnyival kevésbé. Mehetnékem volt, gyalogolni akartam, napsütést látni, de a fiúk csitítottak, hogy várjunk, délutánra jobb időt ígérnek, nem kell mindenáron gatyáig áztatni magunkat.
Jobb híján azzal szórakoztattam magam, hogy az esőt tudomásul nem véve folyamatosan érkező bicajos pasik fenekét (sic!) és járgányaikat néztem. Látnivaló volt bőven, valószínűleg a piacon jelenlévő legújabb felszereléseket láthattam a gore-tex zoknitól kezdve a spéci kialakítású kormány marokig.
Kettő óra körül – és csak langy, csöpögő esőt látva – fellázadtam és indulásra késztettem a fiúkat. Túl akartam lenni a Schneebergscharten (2690 m), mintha az egész hetem ezen az egy hülye hágón múlna (pedig hol voltunk még a többitől!...). Nem sokkal indulásunk előtt megjelent egy német bicajos pár – az első csajszi! –, ők is a hágón túli házba igyekeztek. Jóval előttünk indultak el Poschalmból de folyamatosan láttuk őket a hágóra menet. Utáltam a huszon-kilós zsákomat, de még jobban utáltam volna cipelni a bringát 500 szint-méteren keresztül! Hát még a túloldal…később rákérdezve a páros férfi tagjánál, hogy ráült-e a gépre lefele menet, eléggé picire összementem a választ hallva.
A Schneeberghütte (2354 m) csoda meglepetést tartogatott számunkra. Egyrészt piszkosul drága volt a matrazláger is (17 euro kártyástul, reggeli nélkül), másrészt azonban ezt ellensúlyozandó remek volt a szárítószoba és MELEG VIZES ZUHANY is rendelkezésünkre állt! Kissé furán éreztem magam ennyi luxust látván.
A ház étterem részét pedig akármelyik puccos belvárosi hely megirigyelhette volna. Finom elegancia és hatalmas adag apfelstrudel fokozta elképedésemet.
Na jó, azért magyarázat is van erre a felfokozott kényelemre. A Schneeberghütte nemcsak hegyi menedék, hanem egy komoly bányászati múzeum rendszer központja is. A környéken már kb. 800 éve el kezdték kibelezni a hegyet, miután egy tündér egy vadásznak ezüst eret mutogatott. Az ezüst elfogyása után ólmot és cinket bányásztak, erre a tevékenységre épült ki egy falucska 2300 méteren. A mostani hütte már a 18. században is fogadóként szolgált az akkori látogatók - ma turistáknak mondanánk - részére. Amíg meg nem nyíltak sorban a Stubaiban a menedékházak a 19. században (Teplitzer Hütte, 1887; Grohmannhütte, 1889; Müllerhütte, 1891; Becherhaus, 1894) a Schneeberg Gasthaus volt az egyetlen kiindulópont a magashegyi túrákhoz – mert már akkor is voltak kíváncsi atyafiak.

Nyugaton a hágók fokozódnak

A változatosság kedvéért a mai etap nem egy, hanem két hágó volt. Kezdtünk egymáshoz szokni a zsákkal, ő kevésbé nyomott engem, én kevésbé éreztem őt nehéznek (oke, ez itt kis szépítés, de hát az idő és az emlékek…)
A Schneeberg háztól felkapaszkodtunk a 2668 méteren lévő Karlscharte-hoz, ahonnan leereszkedtünk, majd újra felmásztunk, majd ismét lementünk, hogy utána hullámvasutazzunk több kilométeren keresztül, míg ismét csak egy irányban – fölfele – haladhattunk a Schwarzseehez (Timmeler, 2505 m), ahol a tó partján hoztuk rendbe vércukor szintünket. Kezdtünk pilledni, pedig még a nap java hátra volt a majd’ 2900-as Windachscharte-val. Ami galád módon nem a hágóban ért véget, hanem attól kb. 60 méterrel magasabban. Akkor már mindannyian úgy éreztük, hogy manók és gnómok szeszélye vezeti az útvonalat. Az utolsó hágóról való ereszkedés során döbbentem rá, hogy már nagyon rég nem gondoltam arra, hogy húszon-kilós zsákkal fogok még köveken ugrálni – bár a Tien Shan-ban ennél nehezebb kolonccal húzódzkodtam a jeges kötélen, de azt nem is élveztem egy cseppet sem! -, de egész jól ment. Igaz, helyenként úgy éreztem a heggyel együtt fogok lecsúszni a Siegerland házba (2710 m), ám épségben megérkeztünk Osztrákiába.
Túránk során ez volt az egyetlen osztrák ház, és ahol – Badile szavával élve – a tárgyilagos gondnoknő nem hagyta a fiúknak, hogy pőre testükre terítsék a takarót, előtte bele kellett bújniuk egy lepedő anyagú zsákba. Szerencsére a Bergsteigeressen-nél már nem voltak ilyen szigorúak, hatalmas adag spagettit kaptunk.
Mély és alapos tudatlanságomat őszintén feltárva ez volt az a pont és hely, ahol először hallottam a Dél-Tiroliak szabadságharcáról, ami még a 60-as, 70-es években is zajlott. A falon ugyanis kint volt egy kissé elmosódott kép egy osztrák emberről, aki több mint 1000 olasz katona elől menekült a házba 1964-ben. Szabadságharcos volt.
Az I. világháborút követően az akkor 97 százalékban osztrákok lakta Dél-Tirolt Olaszországhoz csatolták. Sok szenvedés és megpróbáltatás következett ezután, nagyjából szerették volna a német nyelvű kultúrát és szellemi tudást kiiktatni, komoly olasz betelepítések kezdődtek. 1961-re Dél-Tirol lakosságának egyharmada már olasz volt! Miután a II. vh-ból vesztesen került ki Ausztria, a visszacsatolásra esély sem volt, legalább autonómia szinten szerették volna rendezni az osztrák nemzetiségi lakosok sorsát. Persze, mint a legtöbb esetben, ez az olasz államnak sem volt fontos. „Osztrák-olasz kétoldalú szerződés nyomán 1947-ben megszületett az első autonómiastatútum. Csakhogy Dél-Tirol egy közigazgatási egységet alkotott a tisztán olaszok által lakott Trentinóval, így az osztrákok ismét kisebbségbe kerültek, és az önrendelkezés továbbra is illúzió maradt.” Az osztrákok nagyjából innen saját kezükbe vették ügyük intézését, és az anyaország bevonásával nemzetközi szintre vitték Dél-Tirol ügyét, bár ez sem sokat használt eleinte. Az olaszokat nem érdekelte, hogy eredményesek legyenek a tárgyalások. Időközben a civilek is el kezdtek szervezkedni, robbantgattak – főleg az olaszoknak épülő lakóházakat - mígnem 1961-ben a Dél-tiroli Felszabadítási Bizottság nagyobb szabású akcióra szánta el magát. 1961. június 11. éjszakáján 40, elsősorban magas feszültségű villamos vezeték tartóoszlopait és erőművek berendezéseit robbantották fel – Olaszország északi része teljes sötétségbe borult. Az olasz kormány ezt nem hagyta annyiban és tömeges letartóztatások, kínzások következtek. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy felhívja a nemzetközi figyelmet Dél-Tirolra. 1972-ben, 11 év egyeztetés után elfogadták a második autonómiastatútumot. (A teljes kép kedvéért hozzá kell tenni, hogy azért a diplomácia szintjén is komolyan dolgoztak az ügyön, nem csak a partizánakciók eredménye lett a megállapodás!) Ez alapján ma „minden állami és önkormányzati alkalmazott számára kötelező mind a német, mind az olasz nyelv ismerete; a gyerekek már az iskolában el kezdik tanulni egymás nyelvét; a kulturális támogatásokat, a munkahelyeket és a lakásokat minden településen az ott élő népcsoportok arányában osztják el. Míg számos kisebbség esetében nagy problémát jelent az asszimiláció, a dél-tiroli németek lélekszáma folyamatosan nő.” (Magyar Nemzet 2006.08.05. Kaszás Péter: Piros-fehér szikla)
Szóval ők elérték amit akartak, ügyesen csinálták. Nálunk viszont ügyesen hallgattak/hallgatnak erről.

Aunt Irma had visited*

Nem bírtam a fiúkkal felkelni. Fájt a fejem és hányingerem volt. Pedig kiszsákos túrára készülődtek, amit már annyira vártam. Kissé lemerültek az elemeim és elfogyott belőlem az energia Muszáj volt egy nap pihenőnapot adnom magamnak, ami annyiból állt, hogy kb. délig aludtam és utána csak a ház környékén császkáltam, napoztam, élveztem a békét, a napsütést, a hegyeket. Csalódott voltam és sóvárogva gondoltam a fiúkra, hogy micsoda kalandokban vehetnek most részt, milyen helyeken, sziklás-, havas gerinceken járhatnak!? Végeredményben azonban elégedett voltam magammal is, végre jót aludtam, szép helyen voltam, nem volt semmi stressz körülöttem.
A fiúk csak 4 óra körül értek vissza a házba a Sonklarspitze-ről (3467 m). Badile elmondása alapján élveztem volna a túrát, mivel egy – szerinte – undorító, izgő-mozgó, labilis gerincen kellett sokat mászkálni, amit ő nem annyira szeretett.
Majd legközelebb.
(*IT Crowd)

…és végre elértük a Hohe Stubai-t!

Csak hogy ne szakítsuk meg hosszú időre a hagyományokat, ismét egy hágó felé tartottunk, nevezetesen a két nappal ezelőtti Windchsarte-hoz kapaszkodtunk vissza. Ahhoz, hogy elérjük a gleccsert és az ott lévő házak valamelyikét, két útvonal alternatívánk volt. Vagy visszamenni az utoljára mászott hágóra, ott leereszkedni és egy másikon ismét föl vagy a fiúk által előző nap megtett Sonklarspitze túra útvonalán felmászunk majdnem a csúcsig, majd egy bizonytalan állapotú, meredek és törős klettersteigen leereszkedünk a gleccserre. Az utóbbit gyorsan elvetettük zsákjaink súlyára és méretére való tekintettel.
Indulás előtt lemértük a pakkokat, nekem már „csak” 20 kg-ot mutatott a mérleg, de Badile még mindig 24-et cipelt. Ezért választottuk inkább a hosszabb, de egyszerűbb dupla-hágós utat, mint a bizonytalan sziklán-lemászósat.
A 2800-as hágóból ereszkedtünk több mint 200 szintet, hogy utána már 3000-es magasságokra törhessünk. A gleccser kapuja, a Scharzwandscharte 3062 méter magasságban nyílt, innen már csak „Parittya szintúton” kellett eljutni a 3145 méteren lévő Müller Hüttéig. Hosszú, de szép nap volt, előkerültek a hágóvasak is, sőt a Scharzwandscharte-ra felérve (vajon melyik részre értették a Fekete-földet?) a kötéllel is összekötöttük magunkat, tekintettel a spaltnikra. Végre a Hohe Stubai-on voltunk, egy még létező, de egyre kisebbedő igazi gleccseren. A Sonklarspitze oldaláról egy fantasztikus függőgleccser lefolyást is láttunk, ami elég aktív volt, mert a szemünk előtt szakadt le egy jó darab belőle kövek és erőteljes dörej kíséretében. Félelmetesen gyönyörű volt!
Kis társaságunk már nagyon vágyott leülni a fenekére, de hiába láttuk meg a házat a hágót követően, az út nem volt egyenes és rövid odáig. Sőt, hogy még a végén kapjuk meg a jót, a háztól kb. 100 méterre légvonalban a gleccser hirtelen egy mély árokká alakult, ahol a jég és a kő találkozott, így hiába kellett volna csak kb. 10 méter szintet még felkapaszkodni – az idő előrehaladtával minden méter szint számított – hirtelen leereszkedtünk sokat, hogy utána szinte függőlegesen kapaszkodjunk fel a túloldalon még többet.
Müller hütte ajándék volt számunkra, káprázatos helyen, jópofa, fiatal gondoksráccal (Lucas) és egy még jobb fej kölyökkutyával (Mozes). Nagyon gyorsan szétdobáltuk cuccainkat a fa platón, élveztük hátunk felszabadulását, és kijelenthettük, hogy AZ ÉLET SZÉP!

„Az öreg hegymászó a jó hegymászó”– várjuk a mumust

A paplan fölött ébredtünk. Gyönyörű volt, muszáj volt lefényképezni az ablakból, csak éppen rosszul tekertem fel a polár szűrűt. Nagyot koppant a kövön, szerencsére Mozes nem akarta megenni. Mezítláb, elefántként rohantam le érte, Lucas tágra nyílt szemekkel bámult rám (hatalmas kék szemei voltak). Mázlim volt, sem az üveg sem a menet nem sérült.
Amennyire fotogén volt a felhőpaplan, annyira nem ígért sok jót. Délutánra várták a hidegfrontot esővel, köddel. Délután 4-5 órára. Igen, így, órára pontosan. Párszor már beigazolódott a hüttések előrejelzése, így hittünk Lucas szavának is.
Végre ismét kiszsákos napot tarthattunk, a Wilder Pfaff (3458 m) és a Zuckerhütl (3507 m) voltak a kiszemeltek. Azért kettő is, mert úgymond egymásután következett a két csúcs, ideális esetben nem jelent nagy erőfeszítést. Ideális esetben. Amikor nem időre kell mászni és nem azzal tölti az ember az idejét, hogy a cirrusokat és cumulusokat lesi. Mintha felvettük volna a Karl Lukan féle napszemüveget, csak éppen hiába vettük le, nem lettünk kevésbé borúlátóak.
A Wilder Pfaff-ra a dél-keleti gerincen jutottunk fel. Igazi, tökéletes gerinctúra volt, a végén egy pici II-es mászással, illetve drótkötéllel egy sima platón. A néhol 1 méteresre keskenyedő gerincen kőről kőre ugráltam, élveztem a kitettséget, a szédítő mélységet. Elememben voltam, ráadásul Andris mini zsákja volt csak rajtam – az enyémet meghagytam neki.
Későn, de még gyönyörű időben értük el a csúcskeresztet. A Zuckerhütl karnyújtásnyira kellette magát komoly dilemmát okozva, hogy tovább menjünk-e felé. Andris osztott, szorzott, nézte a felhőket, hümmögött. Nem mentünk át. Ha igaz Lucas előrejelzése, akkor a visszafele úton a vizes gerincet nem fogjuk szeretni.
Kettőkor már újra a házban voltunk, a gerinc néha ki-kibukkant a rohanó felhőkből, de az eső még váratott magára. Önnyugtatólag bizonygattuk magunknak, hogy jól döntöttünk. Persze, de azért egy kicsit fájt a szívem a Zuckerhütl-ért.
Aznap este a hangulat a tetőfokára hágott a házban, Badile és Lucas nagyon összemelegedtek, grappa grappa után követte egymást. És részesei lehettünk egy titok lelepleződésének, hogy miként is gyártódik a rengeteg almás rétes. Mert ugye a fő hozzávalót meg kell pucolni, fel kell darabolni, ami egy utálatos munka. Az élelmes ember, ahol tud, ott automatizál. Hogy mikori a találmány és kié, nem tudom. Mindenesetre pár mozdulattal meghámozza és egyben fel is szeleteli az almát, amit már csak meg kell törni kicsit és mehet is a rétestésztára. Lucas nagy jókedvében vagy négy almán is bemutatta a szerkezet működését, amit örömmel vettünk, jól esett a friss gyümölcs.
Lefekvéskor Badile már akkor elaludt, mikor még feje a levegőben volt a párna és a kiindulási pont között.

Mordor földjén

Öt órakor keltünk, hogy még a beígért ítéletidő előtt lejussunk a gleccserről. Hét után sikerült elindulni. Kicsit szkeptikus voltam Lucas ígéreteivel szemben, mert az előző napi sem annyira jött be. Mindenesetre nem kecsegtetett semmi jóval az időjárás, így újra felmálháztuk magunkat és elhagytuk Mozest, Lucast, Heidit. Nem kötöttünk vasat, a kötél is a zsákban maradt. Nem mindenki osztotta a véleményemet, de meggyőződésem, hogy egyre kevésbé lesz szükségünk nyáron hágóvasra. A hó folyamatosan puha és kásás volt, rajtunk kívül senki nem viselt vasat, még a vezetett partik sem!
Ismét a hátizsák kolonca voltam, nem is szerettem, meredek, csúszos helyeken ereszkedtünk lejjebb és lejjebb, a felhő hol beterített minket, hol megengedett egy-egy távolabbi pillantást. Minden szürke és barna volt. Egy gleccsernyelv keresztezéséhez érve úgy éreztük a gonosz földjén járunk. Sehol egy lélek rajtunk kívül, a maradék szürke, piszkos gleccseren kisebb nagyobb kövek hevertek, jelezve, hogy a környező falak elég aktívak. A középső moréna nyelve való felkapaszkodás során elképedve vettük észre, hogy bokán felül merülünk a híg sárba. Mintha mocsárba léptünk volna, csak merültünk és csúsztunk vissza a talajjal együtt, ahonnan elindultunk. Igazán megijedtem. Mi lesz itt egy tartós esőzést követően? Ritkán gondolom egy helyről a hegyekben, hogy kietlen és rideg, de ez az volt. Kő, híg sár, koszos hó és jég. Vagy csak a lelkem volt ennyire borús amiatt, hogy le kellett vonulnunk a hegyről?
Mint az űzött vadak, iparkodtunk, hogy még "ítélet előtt" fedél alá jussunk. Egy idő után már csak a jelzéseket követtük, fogalmunk se volt, hogy milyen tájon járunk, a tejföl teljesen beterített minket. 3100-ról 2600-ra ereszkedtünk, a Teplitzer hüttébe igyekeztünk.

Esős és gyors búcsú

A Teplitzer hüttében hol nagyon melegünk, hol nagyon hidegünk volt. Melegünk, mert központi fűtéssel szaunává változtatták az étkező helyiséget, fáztunk, mert a matrazlager volt szerintünk a ház leghidegebb pontja. De legalább meleg víz folyt korlátlanul a csapból.
Éjszaka tényleg eljött az ítélet órája. Szélvihar és jégeső tombolt odakint, a ház is beleremegett egy-egy szélrohamba és dörgésbe. A fejünk felett lévő tetőablakon élő egyenes adásban követhettük az eseményeket, hogy mikor éppen mi esik, eső vagy jég? 10-ig ki se dugtuk az orrunkat a takaró alól, még gondolat szinten se vetődött fel, hogy kimenjünk. Próbáltuk kideríteni az időjárást, Petert is felhívtam, hátha mond valami biztatót...de nem tette. Titkon sejtettük, hiába, hogy még csak vasárnap van, és keddig szól a szabink, az időjárás meghátrálásra kényszerít minket. Próbálkoztunk: menjünk keletre, még nem érhetett oda a front - de mire mi odaérünk, "ő" is ott lesz. Menjünk nyugatra? De mennyire nyugatra? Két nap csak autózzunk? Délre? A Júliai-Alpok messze is van, az idő is szutyok. Csináljuk kultúrista napot? Hétfőn minden múzeum zárva. Mindegy, menjünk le a kocsihoz, majd ott kitaláljuk. Amikor kevéssé szakadt és fújt és dörgött és villámlott, elindultunk lefele. Hihetetlen mennyiségű csapadék zúdúlt le egy éjszaka alatt, mindenhonnan patakok fojtak, méllyen alattunk sártól zavaros folyó tombolt. Se embert, se állatot nem láttunk, minden szomorú és nedves volt. Az ösvényen néha jelentős hozamu patak zuhogott keresztül, egy ideig próbáltam szárazon tartani a bakancsot, de amikor felülről is rákezdett, nem volt mit tenni.Volt olyan átkelés, ahol azon izgulhatott az ember, hogy az egyensúlyát megtartsa anélkül, hogy elsodorná a víz. Abban a pillanatban nem számított, hogy bokán felül merültem a vízbe, csak elvágódni nem akartam. És amikor néha szünetet tartott az eső, és a szél feltépte a felhőket, nagyon szép pillanataink voltak. Az esőtől minden sokkal élesebb, kontúrosabb lett, a levegő tiszta és nyugodt. Valamiféle metamórfózison mehettünk át, mert minél zöldebb és vizesebb lett körülöttünk minden - beleértve minket is - , annál jobban élveztük a túrát. Már azt bizonygattuk magunknak, hogy azon kívül, hogy a bakancstól kezdve minden csurom víz rajtunk, tulajdonképpen teljesen jól érezzük magunkat és holnap is szeretnénk a hegyekben lenni. És tényleg így éreztünk! Lehet, hogy csak az elváló szerelmesek utolsó fellángolása volt? Egyre lejjebb ereszkedve Badilével felfigyeltünk az ILLATra. Nekem nagyon ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani, hogy hol találkoztam vele. És sehol senki a láthatáron, aki után ittmaradhatott volna. Mégis, az Illat ott volt, körbevett minket. Lacival egyszerre mondtuk ki, ez olyan, mint egy parfüm.Üde, friss és csábító. És zöld. Nekem zöld volt az Illat és vadul kutattam elmémben, hogy hol érezhettem már? Nem jöttem rá, de igyekeztem rögzíteni emlékezetemben.
Ázott csapatunk egy buszmegálló védelmében mélyre ásta esőáztatta gönceit az autóban, előszedtük a kocsiban hagyott száraz tartalékokat, összepakoltunk és elindultunk. Hogy hova, még nem tudtuk, de azt igen, hogy nagyon éhesek vagyunk.
Pizza! Ha már Olaszországban vagyunk, együnk Pizzát. Az étterem hatalmas üvegfelületekkel rendelkezett, sajnos nagyon is tisztán láttuk, hogy ömlik folyamatosan az eső és hogy rázza a fejét a pincérnő kérdésünkre, hogy holnap jobb idő lesz-e.
Talán kedd estétől.
Keddig estig vagyunk szabin.
Este fél hétkor szálltunk be az autóba. Hét órával és 800 kilométerrel később már Törökbálinton voltam. Bécsben még nem esett, de addig folyamatosan. Itthon vihar előtti kánikula volt.
Másnap megtaláltam itthon is az illatot egy parfüm személyében. És tényleg ZÖLD!

Az írás címét Hans Kammerlandertől loptam, sajnos a könyvébe nem tudtam beleolvasni német nyelvtudás hiányában, de a címe megtetszett, ráillik nyolc napunkra.
A Stubai-Alpok olasz oldaláról elmondható, hogy meglepően kevesen járják, például a Dolomitokhoz képest. Szinte majd mindegyik házban egyedül vagy rajtunk kívül csak egy-két emberrel osztozkodtunk a szálláson. Egy helyen, az osztrák oldalon aludtunk együtt a matrazlagerben egy holland öregurak csapattal, de azon kívül a mi kis négyfős különítményünk vitt színt és hangot a házak életébe :)
a.

Időpont: 2008. július 5-13.
Résztvevők: Kerekes Andrea, Pintér László, Varga Gábor, dr. Zilahy András.